Nem azért, mert nem tudnék hosszasan, részletekbe menően írni arról az estéről, egyszerűen csak másról szól ez a történet.
Maga a kép; karácsonyeste. Hatalmas hó, vágom a fát az erdei házikómnál. Nagyon izgatott vagyok, mert hamarosan megérkezik ő, és megajándékozzuk egymást. Nem érdekel, mit kapok majd, csak abban vagyok biztos; amit én adok, annál nagyobb ajándékot nem kaphatok viszont. Az egyik fahasábhoz egy nagyobb fejszére volt szükségem, leszaladtam a garázsba, s hm… mit látok ott? Egy hintaszék.
Mosolyogtam, ez lesz az én ajándékom. Furcsa volt. Mindig azt mondogattam; ha én egyszer kismama leszek, hintaszékben szeretnék ringatózni. Percekig álltam még ott elmerengve, aztán sietnem kellett, még be sem csomagoltam a terhességi tesztet.
Egy órával később érkezett meg. Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra.
Nagyon szeretett volna mondani valamit, ahogyan én is. Percekig licitáltunk, ki kezdje. Aztán addig-addig, míg engedtem – kezdje ő. Egy mondattal kezdte, azzal, amivel be is fejezte.
„Én most elmegyek.”
Apránként fagyott le a mosoly arcomról. Mire teljesen elkomolyodtam, már ki is esett a kezemből az ajándékom, amit a hátam mögött szorongattam.
Leültem. Hajnalig ültem a kályha előtt egyedül. Ezek az órák csak pillanatoknak tűntek később. Nem tudnám leírni, hogy pontosan mire gondoltam ez idő alatt.
Másnap nem keltem fel. Néha felkapcsoltam a kislámpát az ágyam mellett és a kifújt levegővel szórakoztam, hiszen előző este már nem tettem a tűzre, egy faházikó gyorsan kihűl. A következő nap sem mertem találkozni a fénnyel, aztán egyszer csak, mintha valaki azt súgta volna; már nem vagy egyedül, egyél! Lementem az emeletről, ettem valamit.
Aztán kimentem fát hasogatni, amit gyorsan abba is hagytam, mert olyan szép volt az erdő, úgy éreztem, sétálnom kell. Mindig szerettem az erdőt, a fákat, bokrokat, a valamelyik irányból jövő csörtetés hangját, de azt hiszem, azon a napon, amikor vele, magával az erdővel osztottam meg a gondolataimat, érzéseimet, örök hűséget fogadtunk mi egymásnak.
Ezekben a napokban csak a nővéremmel beszéltem telefonon.
Ő tudta, hogy én már áldott állapotban…
Egyszerűen nem volt erőm elmondani neki azt, hogy mi történt. Különben rögtön jött volna, különben rögtön átölelt volna, rögtön vigasztalni szeretett volna, de én olyan távol álltam akkor az emberektől, hogy szinte fájt arra gondolni, nem sokáig tartogathatom a titkom, hamarosan találkoznom kell velük, a családommal és mindenkivel, mindenkivel…
A telefonbeszélgetéseinket soha nem fogom elfelejteni. Hazudtam. Vele kacagtam, ha olyasmit mondott, sőt, egyenesen hahotáztam. Amikor azt kérdezte, hogy hol van ő, mindig kitaláltam valamit. Aztán pedig, amikor letettük a telefont, mindig le kellett feküdnöm, szörnyen fáradttá váltam.
Egy héttel később az egyik este, hazamentem a szüleimhez.
Édesanyám azt mondta, nem nézek ki valami jól, meséljek, mi történt és persze, hol van ő.
Édesapám már aludt, ellenőrzésképpen odaosontam a szobájához, óvatosan behúztam az ajtót. Leültem az egyik konyhaszékre, édesanyámmal szembe. Mosolygott.
Elmondtam neki, hogy valami olyasmit szeretnék mondani, amibe azt sem tudom, hogyan kezdjek bele.
Biztatott, próbáljam csak valahol elkezdeni. El nem tudnám mondani, mennyire kényelmetlenül éreztem magam, hiszen én mindig olyan kis vadóc, önfejű voltam. Soha nem beszéltem neki a dolgaimról, edzetlen egy kapcsolatunk volt. Persze, mindig imádtuk egymást vele és eleve, a mi családunk nagyon összetartó, soha nem voltak nálunk veszekedések, a nézeteltéréseket pillanatok alatt tisztáztuk és soha, de soha nem bántottuk meg egymást, mindig egymás segítségére voltunk.
Nyeltem egy nagyot, aztán azt mondtam:
– Anya, van egy jó és egy rossz hírem.
– Mondd csak, mondd! – közben megfogta a kezem.
Soha nem remegett még úgy ez a kéz, mint akkor.
– Ő elment, de én már nem vagyok egyedül.
Elhúzta a kezét, majd tenyerébe fektette arcát. Pillanatokkal később emelte el arcától, rám nézett a gyönyörű szemeivel, ami könnyekkel telt, aztán lehajolt az asztalon remegő kezemhez és megcsókolta azt.
– Nagyon szeretlek, nem lesz semmi baj!
(2001. szeptember elsején 6 óra 20 perckor világra jött Hodur Tibor, mindenki Tibója.)
Legutóbbi módosítás: 2010.03.11. @ 12:12 :: Kőmüves Klára
