Én érted azzal harcolok,
hogy semmit sem teszek.
Hiába érzem azt; szeretsz –
Tagadd és elhiszem neked!
Még azt is elhiszem,
jövődről képed, erős és szilárd,
továbbá; abban nincs helyem, sőt, bevallom,
ez öntudatlan féltudat még néha bánt.
Tudom pedig, egyszer majd ócska gönc leszek,
szekrénybe hajtogatott divatjamúlt fazon,
eszedbe sem jutok,
enyém a ma, de nem lesz holnapom.
Hiába szólnék, benned többet találtam,
mint, amit keresni mertem.
Hiába mondanám, ne érd be ezzel,
mert hinned kell a változásban,
felnőttél – másabb vagy ma már,
másképpen szólsz, szeretsz, érintesz, égsz,
korai még neked sokévnyi hű társas magány!
Azt sem tudom, ki vagy,
ha szólok, szégyellem magam,
néha kipereg az ajkaimra valami
elviselhetetlen küldte szócsomag,
ha visszanyelném, felsértené a torkomat.
Már kénytelen leszek a számra csapni,
amint kibuggyan egy-egy gondolat,
születésénél fogva kell, hogy magamba fojtsam
minden egyes elképzelt csókodat!
Azzal, hogy semmit sem teszek,
csak érted harcolok,
sarokba löklek, két kezemmel tollak,
nincs kedd, sem szerda, nincs holnap.
Ma van, s míg e ma időzni óhajt énvelem,
remélem, apránként megtanulnom azt is,
vesztésre állhatok csupán, ha minden ellenem!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.12. @ 06:10 :: Kőmüves Klára
