Megmaradnak eszmék, fennmaradnak különböző korok rostáin fennakadt szavak, gondolatok, versek, találmányok, elméletek és még megannyi minden.
Tegnap azon tűnődtem, maga az ember, megmaradhat-e. Ha éppen így kérdezek, azt mondhatom; dehogyis maradhat, hiszen halandóak vagyunk, így aztán ez a kérdésem teljesen felesleges, mondhatni; mókásan gyermeteg. Tulajdonképpen sok emberben munkálkodik az a vágy, hogy valami maradandót alkosson, hozzon létre az utókor számára, mely mögött legalább a neve halhatatlan maradhat, hiszen végeredményében azt mindenkinek be kell látnia, a testünkre éppen ugyanolyan sors vár, mint a ház előtt elütött kutya testére, akit elásunk a hátsóudvaron.
Vajon mitől lett az én és fiam életében maradandó az a két törpehörcsög, amit végül a körtefánk alá temettünk színes papírba csomagolt százas gyufás skatulyában? Persze, tudom, attól, mert röpke közöttünk eltöltött életük alatt, valami olyasmire tanították meg a fiamat, ami most már kitörölhetetlenül az emlékeiben marad. Kis semmiség talán, de mégis két törpehörcsög által tett szert tudásra, bölcsességre, szeretetre, odafigyelésre.
Ez a két pici drága élet, minden este az üveg falára kapaszkodva várta, hogy megetessük őket. Az egyik este, kuckójukba bújva pihengettek. Először azt hittem, hogy túletettük őket az előző este, de amikor észrevettem, hogy a fiam sem jön ki a Batman-es sátrából, ami a szoba közepére volt felállítva, rögtön tudtam, valami nem stimmel.
Keserves sírásba kezdett, amikor rákérdeztem, hogy mi történt. Éreztem, valami nagyon bántja őt. Beültem mellé a sátorba és elmesélte, mi történt. Szerette volna megtanítani a hörcsögöket arra, hogyan kell hintalovazni. Kivette őket a helyükről és feltette őket a hintalóra, aztán ide-oda billegtette őket. Egyszer csak lepottyantak a földre és aztán már nem voltak olyan fürgék. Örültem neki, hogy őszintén elmesélte a történteket és bár már eleve lelkiismeret-furdalása volt, közöltem vele, hogy nagyon csúnya dolgot tett. Azt mondtam neki, képzelje el azt, hogy egy óriás felülteti őt egy emeletes ház tetejére, aztán billegtetni kezdi az épületet, és ő ott csúszkál a tetején attól félve, hogy leesik. Akár a hörcsögök esetében is, képzelje csak el, végül lepottyan.
Így aztán most a hörcsögök szemében, ő nem egy aranyos, jó szándékú kisfiú, hanem egy rosszindulatú behemót óriás.
Aztán hála Istennek a következő nap már ismét elevenek voltak a kisállatok, Tibó pedig olyasmit tanult, amit el már soha nem felejt. A megtapasztalás, mintha szükséges is volna az embereknek. Gyakran ez áldozatokkal jár.
Amint ennek a gondolatmenetnek végére értem, azonnal tudtam, hogy butaság volt azt gondolnom, nem marad utánunk csak egy megkopott kő a temetőben. Életünk minden apró részlete megmaradhat azoknak az emlékezetében, akik nyomon követték életünk alakulását.
Mindnyájunkból megmarad valami. Aztán, hogy képeinket tovább viszi-e valaki vagy, hogy ezek a képek meddig maradhatnak még életben halálunkat követően, az már egy másik történet.
Jó kis vigasz ez, maga a tudat; valószínűleg nem fogok felfedezni valami eget rengető találmányt, mégis magával a puszta létemmel valaki/valakik történelmének részese maradhatok.
Így aztán ma újabb átgondolni való dolgokról merengek. Nem azokra gondolok, akik olyannyira maradandót alkottak, hogy azt ki tudja meddig emlékezetében tartja majd a világ, inkább olyanokra, akiknek azt sem tudni, hol található már a megkopott köve…
Tudom, ki találta fel a telefont, a villanykörtét. Ilyenkor felfedezők nevei csengenek fülembe, de nem hallok neveket, amikor arra gondolok; de jó, hogy kitalálták ezt a padlószőnyeget, milyen jó, hogy van ez az alkoholos kézfertőtlenítő zselé, csodálatosak ezek a kézzel festett fakatonácskák itt a polcon, ezzel a kis csavarral pedig rögzíthetek valamit, és ott a csempe, milyen könnyen tisztítható, meg még ez a kis matrica, hogy felviszi ezt a borítót.
Aztán nagyobb vizekre evezve, kiket mészároltak le abban a csatában, ki, ki ellen harcolt, ki halt meg úgy, hogy halálával életeket mentett? Miért nem hallom a nevüket? Miért nem látok róluk képeket? Ki emlékezik meg róluk, és én miért érzem úgy, hogy most abba kell hagynom ezt az írást, mert úgy hiszem; ez a téma számomra nagy falat és én olyan kicsi vagyok?
Legutóbbi módosítás: 2010.03.18. @ 13:55 :: Kőmüves Klára
