Látom, megszolgáltad magad árnyékát,
féltve hűtött fűszálak közti csended,
a mára már gyenge, s szinte fájó harapást,
mivel Mester – kezében ecsettel – illetett.
Nap vetette árnyad még jóízűn tépi
vihar előtt üzent utolsó fűszálait,
enni már nem eszel, időd múltba mereng
pajkos csikókorod féktelen vigaszán.
Megszépült már a gyűlölt kanálisparti út,
anyád kocsija mellé fogva, a tengerivel
rakott kínzó súlyú számtalan forduló alatt,
hol férfivé lettél – pedig csak ő húzott
összeszorított foggal, sziken szikrázó
patával, fél szemmel mégis féltőn
mosolyogva… mi neked, a gyermeknek
szólt, űzve kínt legnagyobb titokban.
Aztán a híd, mi volt vagy kilenclyukú
pálinka gőz, ünnep, vásári pengőrengeteg,
mire a kupec megpödörte bajszát, csikóból
csődörré váltál, ekkor láttad utoljára anyád.
Feszítve állsz, a méltóság végtelen pányván
tartásod múltad, jelened ekén veszett erőd
búcsúzásként szerelmes filmed pereg, mikor
a deres kancával font sörényed közös gyönyört…
De reggel jő, megáll érted kocsi. Kérded
hová e pompa, s miért nem elébe fognak?
A vihar pedig már üzent, vesztőhely illatún
mosolyogj, hogy anyád tenné: Bús magyar ló!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.13. @ 07:16 :: Kovács György