Csillagot idéz e terem, kövekből csodát
melegen tartja a bent rekedt éjszakát
hátat fordít a rezzent saroknak…
víztükröt lát haldokló jégcsapok nyomán.
Tenyerem emlékét szorítja hosszasan
e hófehér bárányt elrejti két kezem
csillagát, mely puha gyapját hagyta rám…
sarokba űzött fényként büntetem.
Mert vártam, – hát összedőlt a vár,
s mert kő – talán darabjaiban is örök,
mint tanulság az égiek homlokán..
könnyek mellett, a kövekre térdelek
Legutóbbi módosítás: 2010.03.28. @ 06:40 :: Kovács György