E tanulmányban bemutatom három tizenkilencedik századi költ? versein keresztül, milyen nagy változáson esett át ebben a korban a N?, mint eszmény: szerepei kiszélesedtek, s újakat is kapott, megváltozott a világban elfoglalt, így a költészetben betöltött helye is. Csokonainál A pillangóhoz cím? versét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a N? itt még egészen tiszta, sz?zies, elérhetetlen, míg Vörösmarty A rablójában már kezd átalakulni, s Reviczky két, perdita-ciklusba tartozó versét (Égess el!; Hiába gyujt szemed sugára) tekintve már egy mer?ben új megközelítést kapunk a N?r?l. A versekb?l kiemelhet? három szimbólum, melyek köré íródtak: a pillangó, a víz és a t?z, s igyekszem ezek mélyére hatolni, rávilágítva, milyen sok ponton köthet?ek össze a N? szimbolikájával. Carl Gustav Jung szerint „a szimbólum olyan kifejezés, név vagy kép, amely a köznapi életben ismer?s lehet, szokásos és kézenfekv? értelmezése mellett azonban mégis sajátos, másodlagos jelentéssel bír. Valamilyen homályos, ismeretlen, rejtett jelentést is magában foglal”. Ezeket a másodlagos jelentéseket is felhasználva törekszem kibontani e jelek gazdag szimbolikáját.
Lilla Csokonai verseiben mindig csak a költ? tudati perifériáján mozog, testetlen lény, a versírás szolgálatába állítva. A N?nek itt a tiszta, sz?zies attribútuma t?nik fel, ártatlan, együgy? (mint Psyché), sem elérni, sem felérni hozzá nem lehetséges. Nem véletlenül szerepel a pillangó a Tarot els? lapján, a Bolondon, ahol a naivitást, az élet rögös útjain elinduló lélek tapasztalatlanságát jeleníti meg.
Ugyanakkor ez a verselés már nem a középkorból hozott lovagi irodalom vak rajongása, mely egy isteni lény evilági káprázatának szól, hanem magában hordozza az eszmény elvesz(ej)tését is, hisz a pillangó egyúttal a változást, az ideiglenességet, a múló földi lét halandóságra ítélt szépségét is jelképezi. Ezt a jelenést tovább er?síti a viola, az orgona és a rózsa. A száradó virágok magukban is a test hervadását, fonnyadását sugallják, az orgona az els? szerelem tisztaságát és csalódásra ítélt esztelen együgy?ségét, míg a sárga viola az elmúló szépséget érzékelteti. Emellett a pillangó érzékelteti a N? állhatatlanságát, tehetetlenségét, törékenységét és gyengeségét is.
S míg Lilla pillangóként a már kifejlett, testi szépségét elért esztétikumként mutatkozik meg, addig a költ? hernyóhoz hasonlítja magát, ami egyben jelzi, hogy a szépséget ? nem a halandó létben fogja elérni, s ezzel mintegy leszámol az általa felállított ideállal. Nem azt kérdezi, lesz-e, hogy hernyóból pillangóvá válik, hanem, hogy mikor lesz az. Ez a legbelül mély bizonyosság dacol a küls?, jelen sugallta, sokkal er?sebbnek t?n?, kétségbeesésbe hajló életérzéssel. Itt már tehát a felszín alatt er?teljes kritika fogalmazódik meg a szerelemmel, s ha nem is a N?vel egészében, de annak tehetetlenségével, passzivitásával kapcsolatban, mint ahogy A reményhez cím? versében is leszámol a „Lillákkal”. Csokonai verseiben tehát már egyfajta csalódottság, „rossz szájíz” lelhet? fel.
Vörösmarty ennél tovább megy A rabló cím? versében. Ebben a N? már alakot, formát ölt, testi valóságában is jelen van, s a költ? egy még er?teljesebb önellentmondást felölel? jelképhez nyúl: a vízhez.
A tenger e versben egyszerre tartozik N?höz és Férfihoz (hiszen a víz a szétválaszthatatlan ?skáosz), vagy megfordítva: a N?nek két megjelenési formája van: a part és a tenger. Ez a bizonyság arra, hogy immár felfedeztetett: a N?ben az ösztön-én és az általa irányított cselekvések is m?ködnek, s ez az angyali, éteri lényb?l már emberré is teszi, mégpedig egy már nem tökéletes, hanem hibázni is képes – mert cselekv? – emberré.
A víz rendkívül összetett szimbólum, hiszen egyszerre n?i attribútum (az édesviz? tó a termékenység, a befogadás, a teremtés allegóriája) és férfi attribútum (a földre hulló es? és a partot mosó, azzal egyesül? tengervíz a megtermékenyít? er? szimbóluma). A víz a lappangó lét, az élet bölcs?je, mint a világon el?ször létez? anyag és közeg, mely mindennek a kezdete, s egyben vége is, mert „hullámsírrá” is válhat.
A világszerte minden mitológiában ismert özönvíz-legendák a víznek egy másik tartalmi aspektusát hangsúlyozzák: a víz pusztító ereje által helyreállított tisztaságra és harmóniára utalnak, csakúgy, mint a tisztító-fürd?k és fürdési rituálék, melyek az egyén testi, s f?leg szellemi-spirituális megújhodását célozzák. A keresztény hitvilágban a megkeresztelkedés a vízben való megtisztulás, mintegy az egyén önkéntes áldozata, erre utal a Tarot víz-jegy uralta Akasztott ember kártyája is, ahol az „áldozat” keze nincs megkötözve, jelezve a szabad választást. A keresztény szimbolikában a sós tengervíz haláljelkép, míg a folyóvíz életszimbólum, csakúgy, mint az es?, a Yod, mely Isten nevét rejti magában, ezzel jelezve, hogy az es? felülr?l érkezik (Isten mint az élet forrása), de a földhöz is tartozik, úgyszólván megtermékenyítve, átitatva azt, s összeköti a két világot is. A víz alaktalan, formátlan ?skáosz, mely a görög mitológiában a holtak és él?k világát összeköt? s elválasztó közeg. Hasonló, „elválasztó” jelentésben jelenik meg a Halotti Beszéd és Könyörgésben is: „es oz gyimilsnek ul keserüö volá vize, hugy turchokat migé szokosztja volá”. (A gyümölcs vize elválasztja Istent?l Ádámot és Évát.)
A pszichológiában a tenger mélye a tudattalan er?it képviseli, a felszínen a tenger háborog, zúg, árad, de a mélyben dobhártyaszaggató csend honol, nem lehet lehatolni odáig, a s?r?, fenyeget? sötétséget nem lehet megváltoztatni a felszínen, mert ?rzi lényegét. A „tenger elveszi a tenger-adta jót”, s nemcsak bölcs? lehet (mely úgy ring, mint sajka a vízen), hanem „hullámsír” is. A tenger mélyén lakozó szörnyek az ?si, rejtett ösztönök manifesztációi, melyeknek a lenti sötétségben nem lehet „a szemükbe nézni”.
A versben látszólag csak a rabló jelképe a tenger, ám mikor a bús menyasszony, „alig tudva, miért”, „vágyának új utat” nyit, akkor átadja magát a tengernek, vagyis az ösztöneinek. Itt már – öntudatlanul ugyan, de – cselekv? lényként van jelen a N?, habár tette a pusztulását jelenti. Épp ezért veti fel a víz, s borítja iszappal: a megértés, a rálátás, a felismerés fénye nélkül aktivizálódnak a tudattalan szörnyei. Még nem ura saját helyzetének, életének, de már igyekszik irányítani azt (nem úgy, mint az „anti-cselekv?” Lilla), s némiképp el?térbe helyez?dik testi volta is, mikor a rabló „er?szakosra vált”. Az elszánt ifjú hölgy beteljesíti saját átkát: a „tenger szörnyei” tépik el testét. Habár erkölcsös, h?, és jóra törekszik, mégsem b?ntelen, hiszen elveszejti magát és a két gyermeket is. Ám tettével egyben meg is váltja magát: a víz megtisztító szimbolikája itt ér egybe a part jelképével. A part „halottan áll”, míg a N? nem cselekszik, de máris „mosolyog”, felderül, mikor a N? megszabadul szenvedéseit?l. A N? a vízbefúlással éri el az „áldott állapotot”, s innent?l nem lesz az „terhes” számára.
A partot folyamatosan ostromló, romboló tenger a Férfi allegóriája („feldúlt síkjain”; „éh tenger”; „gyilkoló özön”; „végtelen árjai”; „puszta habok”; „a tenger sivatag”), akinek szembesülnie kell tettével a „tükör habokon”. A tükör megjeleníti az önvalót, ráébreszt, hogy tetteinknek kikerülhetetlen következményei vannak, és megmutatja, milyenek is vagyunk igazából. Ez a rabló számára elérhetetlen állapot lenne, ha az utolsó két strófában nem bukkanna fel a t?z motívuma, ami már Platónnál is a felébred? tudat, a látás, a láthatóság metaforája, s ami ebben a versben még csak a Férfival kapcsolatban jelenik meg. Ez a kép azonban átvezet Reviczky verseihez, amelyekben kulcsfontosságú a t?z.
Reviczkynél a perdita-ciklusban a N? már teljesen hús-vér alak, minden testiségével, érzékiségével, b?nével és bukásával együtt. S bármilyen elesettek és kiszolgáltatottak is Reviczky perditái, a t?z vöröse az életer?t, bátorságot, er?feszítést, tettrekészséget, akaratot, egyszóval az aktivitást jelenti. S mire is volna jobban szüksége egy perditának, mint ezekre, hogy elviselje sorsának csapásait, se ne meneküljön öngyilkosságba? A tüzes jelleg maszkulin vonás, a N? ezáltal férfiassá válik, s már ? maga idézi el? végzetét, önálló választása által, s habár körülményei közül nem tud kiemelkedni, mégis férfias er?vel és méltósággal viseli azt, s nem sajnálja és sajnáltatja magát azért, hogy kiszolgáltatott és mások kénye-kedvére van utalva. „Vidáman, ragyogó szemekkel” jár az utcán, nevet, mikor sírni volna jó, azaz olyan bels? tartása van, amit Reviczky el?tt nem láttak bele. Érzéseit elrejti, így meg?rzi büszkeségét: „teszed magad, hogy nem veszed fel”.
A t?zhányóról ugyancsak egy mindent elsöpr?, fékezhetetlen, hatalmas er?re asszociálhatunk, mely csupa titok, kiszámíthatatlanság és misztikum, amilyen maga a N? is. Ez jelzi, hogy a N? már egyenrangú fél, aki képes fájdalmat is okozni, mert csupán testileg kiszolgáltatott, lelkileg a maga ura (a t?z az uralkodás jelképe is); öntudata, rálátása van saját magára (Platónnál a szem és a látás, láthatóság princípuma a t?z). Csokonai Lillájáról sok mindent elmondhatunk, csak épp ezt nem. A vulkán lávája emellett a misztikában a mesteri beavatásra is utal, mely mindent elpusztít, jobban mondva a hazug látszatot, hogy helyébe új és igazabb dolog léphessen. A Tarot lapjai közül a Diadalszekér kapcsolódik ide, amely a személyiség fegyelmezett, er?it kordába szorító és tudatosan felhasználó állapotát jeleníti meg.
Többek között az ?si magyar hitvilágban is a t?z az emberáldozat visszatükrözése, melyhez olyan rituálék kapcsolódnak, mint a kiszebábu elégetése, azaz a b?nbak kivégzése. A N? is b?nbak a költ? verseiben, s nem pusztán „b?nös”: „Vádoljalak-e téged érte, / Vagy a világot nevessem ki?…”.
Buddha T?zbeszédében a vágy szimbóluma a t?z, s ha valaki elég bölcs és elfordul ett?l, akkor eloldódik a vágytól. Reviczky és perditái nem tudnak eloldódni, folyton „lángban állnak”, mely a testi szenvedélyt és az ezáltali szenvedést konzerválja az életükben. A vörös negatív szemantikája ugyanis a paráznaság, ugyanakkor hordozza emellett a szerelem jelentést is. A keresztény hitvilágban a Krisztusból kiáramló t?z a szeretet forrósága, és a víz mellett a Szentlélek egyik attribútuma, csak épp ez a Szentlélek cselekedeteinek átalakító erejét hangsúlyozza: a t?z transzformál, képessé tesz a felemelkedésre, mert megtisztít az anyagi világ szennyét?l. Erre utaló közmondás például: A pelyva megég a t?zben, az arany ott tisztul. Egyiptomban a f?nix az önmagát felemészt?, majd hamvaiból feltámadó szent állat a megújhodás képe is.
A t?zhöz a prekeresztény vallásokban istenn?k kapcsolódnak (a Tarot Kis Arkánumából a Botok az istenn? három arcát közvetítik: Sz?z, Anya, Bölcs Asszony), mint például Brigid, a házi t?zhely, az otthon istenn?je, mely azt sugallja, hogy egy bukott perdita képes akár odaadóbban szeretni, és több melegséget vinni egy férfi életébe, mint egy ?t vádoló, álerkölcsös n? („és áldalak h? szívedért”). A görög mitológiából Hesztia állítható Brigiddel párhuzamba, hatalma alá tartozik többek között az ihlet és a tudás, s ez szintén visszautal Platónra (szem – látás – láthatóság). Így ami Vörösmartynál még a Férfi kiváltsága (a ráébredés, s már nem pusztán a víz jelölte intuíció), abból Reviczkynél már a N? is részesül.
Az Újszövetségben a t?z Krisztushoz kapcsolódik, a vörös az áldozat, a vezeklés, az engesztelés színe, ami szintén a megtisztulás motívumát er?síti. A N? tehát nem megsemmisül a t?zben, hanem csak nemesül, megváltást nyer benne, mert éppen a romlás az, ami kiöli bel?le a romlottságot. S minél inkább meghurcolja a világ, annál tisztább lesz valójában. Reviczky a t?z által tehát egyfajta krisztusi vonással ruházza fel perditáit: Krisztus, mint „a világ világossága”. Mind a „pogány”, mind a krisztusi hagyományt áthatja a t?z motívuma: a fény segítségével gy?zzük le a bennünk rejt?z? sötétséget (ennek pogány megfelel?je a fáklya, mely a sötétségben világít, és mutatja az utat – a rúnák között a Ken /Kaunaz jelöli). A nyári napforduló, mikor a küls? fényesség kezd kiszorulni a világból, és lassanként helyére a bels?, emészt? t?z lép, mely az ?szi napéjegyenl?séggel végleg teret nyer, egészen Karácsonyig, a fény újjászületéséig. A t?z ezáltal a lélek szimbólumává is válik („Ne oltsátok ki a Lelket!” 1Thessz 5,19 – 22.), azaz Reviczkynél a N?nek lelke van, önérték? és öntörvény? teremtmény.
A N? szimbolikájának imént vázolt ívén (pillangó–víz–t?z ââ?¢â?? angyali–materializált–földi ââ?¢â?? naiv–lelki–szellemi) keresztül felrémlik a modern N? típusa, mely már nemcsak a m?vészet tárgya lehet, hanem m?vel?je is.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kováts Eszter
