M. Fehérvári Judit : A Remete 1.rész

Nyomtatás

„Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak, és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának a Kánaán kapujában?… A szerelemnek soha nem elég a táplálék, soha nem elég a nagy kert. Ezért aztán elutasító vagy, mígnem egy szép nap fel nem fedezed, hogy házadat egy leopárd szelleme kísérti. Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, csaknem elviselhetetlenül nehéz teher.”

                                                                                  / Jeanette Winterson /

1. számú esküszöveg:

Itt, ebben a városban és korban, életemnek ezen szakaszán fogadom, hogy a hallgatás parancsát betartva csak a kiváltságos keveseket avatom be abba a történetbe, amely miatt minden irtózásom ellenére dátumot és világot feledve belebújtam a sakálfejű Anubisz bőrébe, s a dogon mítoszok tudását megszerezvén én is letéptem Földanya fűszoknyáját, hogy szétszaggatott lelkem újraegyesítsem világi esendőségeimmel.

Egyiptomban nyugaton éltem; uralkodtam nemcsak az élőkön, de enyém volt az akkori világ összes ushabtija is, s átkokat szórtam arra, aki a rítusok terén hanyagságot tanúsított. Majd az egymást követő világokban megtapasztaltam a ciklikusságot: saját orcámon éreztem az elmúlások és születések vad kínjait, feszítő gyönyörűségeit; alászállottam a világ közepén lévő létrán, s felbukkantam, mint érző női princípium. Szolgáltam fényes szájjal, s testem nedveivel a középkor urait; fattyúim száma tömérdek, de nem tudom, milyen hely a szív, a másik emberé. Szerelmet is felcseréltem anyagi javakra, s hagytam elmenni a férfiak tiszta érzelmeit, s csak távoli homályos vizekben úszó szemeik tükre kísért néha, de soha semmit nem bántam meg.

Mégis — nem tudom, melyik korban —, egyszer a mezőn lévő szénakazal tetején szeretkezvén egy smaragdtekintetű karvalyorrú ismeretlennel, hazafelé futván, azonnal megéreztem, hogy elvarázsoltak. Bűbáj szállt rám. Minden egyes lépésemnél bezárult mögöttem a sötétség; lakat alá zárván szívemet, hogy bárhol is van az a szempár, ismét rátaláljak, mert immár én is bizonyosságot szereztem arról, mi is az a szerelem.

Tavaszi pocsolyákban véltem felfedezni lelkének kénköves poklait, mert soha nem szólt egyetlen igaz szót sem a következő életeimben sem, elneveztem „Lucifausztusz”-nak. Hallomásból egyéb ismeretek híján tudtam, hogy ez a név nem jelent jót, de a tudást mindenképpen. S én csak ezt akartam; Őt követtem a teremtéstől a kozmikus összeomlásig, s örök kárhozatra ítéltettem. Gyermekeim mind meghaltak, férjeimre még csak nem is emlékszem, a világ elpusztult; sem Menny, sem Pokol nem léteznek többé, de én egyes-egyedül repkedek világok fölött, s mindenre, de mindenre emlékezem. Tudom azt, hogy nő vagyok: vannak melleim, s méhemnek öle, ami egyre csak Őt várja szüntelen. A színek is elpusztultak, s olyan nehéz a Napot, a hópelyhek hullását, a záporok ütemes ritmusát felidéznem.

Tudom, voltak folyók és hegyek, a földeken pedig emberek és állatok éltek valaha. Talán létezett a világosság is, de most éjszaka van: vad és sötét. A jelzőkre még emlékszem, s rémlenek egyes szavak is, de nem tudom, miért pontosan azok. Azt hiszem, az emberek nem voltak hozzám hasonlók: éltek, majd meghaltak mindannyian. Járványok rázták meg azokat a világokat, s földrengések, majd hatalmas tüzek osztották sok- sok kietlen, kiégett részre a földet. Az ő bosszúja volt mindenért. Egyedül az Övé. A Hatalomé, aki megmutatta, hogy érzelmeink sötétsége nem azonos azok halálával, mert az utóbbi visszavonhatatlanul végleges. Világokról írtam, amelyeknek vége lett. Az én halálommal kezdődött minden.

Hogyan lehetséges, hogy mégis ennek ellenére egyedül én vagyok az, aki most is létezem?! Olvasd a szót, halld a regét már leendő újabb kornak embere! A szavak holdudvara kiverte szemünket, de nem hittük. Figyelted? Lét ez em… Nem az! Em az én nevem. Így neveztek el még a reinkarnáció előtti korban, de nem ittam a feledés poharából, mert smaragdszerelmem folytonos jelenléte nem engedte, hogy ezen a rituálén én is átjussak. Így aztán igen nehéz feladat volt észrevétlen rálépnem a lélekvándorlás lángoló kerekére is, de azért mindig siker kísérte utam, hiszen a lelkeket fel kellett kergetni erre az eszközre, mert nem ismerték még a titkát.

A Fájdalom hídját mindaddig kerültem, míg egyszer meg nem pillantottam rajta karvalyorrú kedvesem. Ekkor már tudtam, hogy az a hely csak az állatok és démonok vörös folyója, s erőm is egyre fogyott, mert a démoni utolért menthetetlen. Nem volt senki, akinek beszélni mertem volna mindezekről. Talán a XXI. században tébolydába zártak volna, az előző korok pedig boszorkánynak nyilvánítanak. Pedig egyszer eljutottam a Két Igazság Csarnokába egyenesen Ozirisz elé. A negyvenkét isteni bírót leintette az istenség, s nem volt szükség szívem összevetésére Maatt -tal sem, mert Ozirisz megérezte bennem Íziszt, s Hórusz követőjeként visszaengedett a Nílus partjára. Innen indultam útnak, s csupán a XX. század második felében eszméltem ismét, mikor annyira szétváltak az általam ismert dolgok, hogy nem ismertem már a régi istenségek lakhelyeit sem, sem titkaikat, csak pártokkal, eszmékkel találkoztam. Nagyon felesleges dolgoknak tartottam őket, s vártam életem azon szakaszát, amikor megtudom, kiért kellett ide születnem. S most e kihunyt bolygó árnyékában fogadom, minden szót, mozdulatot leírok róla, mert egymás tükörképei voltunk, s mindketten tudtuk, azért vagyunk csupán mások, hogy ismét egyek lehessünk.

2009.