Nem szándékozom indulni a Holló pályázaton, ezért csak így akadémikusan *
Lásson, aki él!
Zsongó színek éke
keresztre feszít.
Kínt ez,
mit nem enyhít sem b?nbánat,
sem hit…
A tervet elnyeli mélyen
ott a Nagyerdő szívében
a hallgatag Krematórium.
Lehetetlen Feltámadásom…
Kicsi, fáradt lepkék
őrzik a csónakomra száradt
vízi mohákat
szabadságra várva…
Hiába a „Fehér ló áldozása”.
Impressziók vágynak expresszív
lüktetésre
ahogyan Greco is izgatottan nyújtotta alakjait
bennem is sűrűsödnek a lelkek,
kik érzik csuklóim megfeszítvén,
hisz innen lendül a mozdulat
feltámadásra készen…
Övék is e pulzáló vér:
az enyém…
Átjár az alföldi szél
és ráncokat barázdál a parasztember homlokára,
kaszájára, lucernára
rátelepszik minden
álmára a por és a szekérút.
Önarcképeim
drámai megvilágításban…
Színeim ellentétesek
a felhők romantikája
piros kötényt áld a Cigányleányra
Vihar előtt
Vihar előtti csend
Iskolások
Lakodalmasok
Sírbatétel
Tanyán
Fuvaros szekér
Bús magyar ló
Tócóskerti táj…
Fény, szín, faktúra és Tokaj,
meg a Kedves, Tiszadada
sárgák és ultramarinok
magasodnak messze a horizont fölé
paraszti jelkép…
Félegyháza fia voltam
példaképem Petőfi
Debrecent nem lehet
elkerülni…
Sorsunk hasonlatos,
de a cívis város engem fiának fogadott…
Néha szégyellem magam emiatt!
A főtemplom főfala
lám meg is repedt,
Elárultak,
majd megtagadtak százan,
ezer lábbal taposták
lelkem a sárba.
Nem vádolok…
Nincs kit miért…
A víz borrá válik…
és a kenyér
fehér, mint a testem…
Rajzolok.
Mi elém kerül, vászonra feszítem
„Kérész szedőkön”, „Tengeri hántásokon”
át mily nehéz a „Hazatérés”
Ne kiálts mégsem Barabást,
s állj messze a kődobálóktól,
így kérj magadnak tiszta vizet:
Ne kelljen soha kezeid mosnod
vagy rongyaid közt aludnod éjjel,
s álmodban tisztaszobában
a Megváltást várnod.
Gömörből hosszú utak kanyarognak
bús füzek hajlongnak a parton
lakat a sorompókon
hó fedi el a gátat
az igazság vize megtalálja a legkisebb
repedést: felszínre tör.
Föntről szerteágaznak lépteid
bomlik keser illatod
magamra maradok
csak teljenek be a napok
A Hiány
keserű könnye mardossa arcodat.
Hangod elcsuklik:
De a lárma elnyeli sóhajod.
Nem tudhatod…
Nem kísértik többé Szent Antal sem…
Könyörülj a haldoklón!
Hadd szálljon Ezernyi kék pillangó felette
Hadd öleljék széthajlón selymes zöld füvek,
Hadd gyulladjanak oszlopos gyertyák szemében
Hadd porladjanak a szenvedéskövek…
Tudd, a magányban szunnyad a varázslat
Tudd, mikor szakad a pillanat,
Tudd, mikor ülnek el a gerlék,
Tudd, félned, sírnod Neked
is szabad…
Nem kell már térfoglalás,
tömegelrendezés,
plasztikai erő
tekintet és nem jelent többé semmit
Párizs sem
elillant a szecesszió
szélesebb vonásokkal
dobog az ecset szíve
nem képzelődöm
csak ezerszer sajnálom,
hogy mégsem sikerült
minden szenvedést
vászonos fénybe álmodnom!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: M. Fehérvári Judit
