„Legszentebb vallás a haza s emberiség”
(Vörösmarty Mihály)
„Te vagy, hazám, most a világ vezére…”
(Petőfi Sándor)
A magyar történelemben sokat kellett várni ahhoz, hogy valóban eljöhessen az az idő, amikor államunk alapelve nem a márciusok intézményes megtagadása, hanem együtt ünneplése napjaink történelmének közkatonáival, a hétköznapok embereivel.
Még az én gyerekkoromban sem volt piros betűs ünnep e nap, s a miértek az akkori rendszerben gyökereztek. Volt ugyan kokárda és ünneplő ruha (Az évszakok még ismerték a rendet, s elég volt a hófehér egyen ing fölött csupán egy kardigánt viselni…), de rendes tanulás is.
A miértekre elegendő az a válasz, hogy március 15-e mindig is a legnemesebb szabadságeszmével, a haza nevének és földjének cselekvő védelmezésével fonódott össze.
1848/49-ben Magyarország úgy állott a világ előtt, mint az állami-és emberi jogok legfiatalabb, legkényesebb, legmerészebb bajnoka. Méltók voltunk a szabadságszerető népek minden rokonszenvére, hiszen e nagy idők legjobbjai nem csupán beszédeikben teremtették újra a haza fogalmát, hanem tetteikkel is igazolták szavaik igazságtartalmát.
Nem véletlen, hogy a későbbi korok költői is erre a napra emlékeztek a megannyiféle zsarnokság éveiben. ez a nap ugyanis nemcsak fényt gyújtott patriotizmusával, hanem példaként állott a magyarság sorsdöntő, nehéz éveiben is. Csaknem száz esztendő tanulságát fogalmazta meg a költő:
„Lejárt egy század. Most emlékezünk, és
esküszünk! Országok omladékán sírokra
nézünk és egekre nézünk.
A Te kis árvád, a koldus magyarság
Téged keres, hogy gyújtsál fényt neki.
S a Te nagy árvád, a szegény, beteg emberiség is
Téged ünnepel.”
Radnóti Miklós is erre a napra gondol, mikor a következő sorokkal csodálkozik rá a zsarnokságban is újjászülető természetre:
„Száll a tavasz kibomolt hajjal,
de a régi szabadság
angyala nem száll már vele,
alszik a mélyben, a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek
közt fekszik aléltan.”
Nem véletlen az emlékezés.
Történelmünknek talán nincs is szebb időszaka, hiszen 1848/49-ben a magyar állam és a magyar nemzet töretlen erővel alakította saját sorsát.
A múlt ma is követendő példával lelkesít. Önbecsülést és önbizalmat ad, erősítve bennünk a manapság oly fontos közösségi és nemzeti érzést.
Ma március 15-e jobban, mint bármikor, megfogalmazza a magyarság számvetésigényét is: a hagyományok tiszteletét, a nemzeti önállóság nemzetgazdasági téren jelentkező féltését, a kultúra szabadságának megtartását, ápolását, s megóvását.
Honnan indultunk, s hova tartunk? Használt-e a közösségnek, a hazának egyéni életünk?
A márciusi gondolat virágai Széchenyi István szavaiból nőttek ki:
„Az ember annyit ér, amennyit használ.”
A legfontosabb dolog manapság nem a céltalan és parttalan beszéd, hanem a logikus érvelések után jelentkező kicsiny országunk javát szolgáló tettek, a pártok jellemtisztasága kellene, hogy legyen.
Az embert, a történelem sodrában cselekvő egyéniségeket kell felemelni az ünnephez, s nem az ünnepet használni minden más cél szentesítéséhez. Leginkább azonban magyarnak kell tudnunk lenni!
Ezért is óvjuk, s ápoljuk a régi március emlékét, tisztaságát és szentségét, mert nincsen még egy olyan ünnepünk, amelyet népünk történelme során ennyiszer megaláztak volna, mint éppen az emberség, a polgári haladás és az Európához tartozás minden vágyát kifejező márciusi lobogást! A valódi idust, az igazi tisztát.
Talán nem véletlenül írta Arany János sem a következő, igazán megszívlelendő sorokat:
„Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen a hazát”
M. Fehérvári Judit
2010. március 13.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.15. @ 13:35 :: M. Fehérvári Judit
