Nem tudom más hogy’ van vele, de az én pénzmagom olyan gyorsan elszóródik, meg ha még a szél is fúj, hát nem csak oda hullik, ahova kellene, hanem elviszi, ki tudja hova, de nem oda, ahol már megvolt a rendeltetési helye. Sajnos, ez minden hónapban megismétlődik. Ebből az következik, hogy télen nyugdíjosztáskor korán reggel felkelek, és elcsúszkálok a postára, hogy ne kelljen sokáig ácsorogni a sorban, mert amióta számítógépen dolgoznak a hivatalnokok (kemény kettő van belőlük), azóta sorok vannak, míg gyalogszerrel végezték a dolgukat, addig soha sem volt óriási tumultus.
Útközben sok ismerőssel találkozom, hiszen itt élek már időtlen időktől fogva. Mindenki másképp szól hozzám. A kortársaim szerint úgy tűnik, lassan haladok, meg nagyon figyelem a földet — jobban mondva a jéggé fagyott havat —, mások figyelmeztettek, hogy csak lassan menjek, mert veszélyes az utcára lépni, van aki köszön és megkérdezi, hova ilyen korán, ám van aki csak köszön, és halad tovább, vagy azt is megkérdezik, hogy fázok-e, netalán nem félek, hogy elesek. Mindenkinek válaszolok valamit, és lassan, de biztosan elérek a postáig.
Nem sokan állnak előttem — könnyebbült meg a lelkem —, határozott mozdulattal kirántottam a bejárati ajtót, majd a terem ajtaját behajtottam, mert olyan fajta, amit csukni nem lehet, azaz lehetne, csak nincs, aki megjavítsa. Ami azt illeti, senki sem izzad a postán, szerintem még az ott dolgozók sem.
Köszöntem, mert itt is mindenkit ismerek, kit látásból, kit közelebbről. A mögöttem álló fiatalasszony szóba elegyedett velem, és lehangoltan mondta: képzeljem el, a hatodikos kislányát elrabolták, és most megy a rendőrségre.
Lezsibbadtam!
— Mikor rabolták el a kislányt?
— Még pénteken.
Most még jobban lezsibbadtam.
— Még pénteken, és te nem tettél eddig semmit? Ma már hétfő van!
— Nem volt bent a rendőrfőnök, amikor ott jártam.
— Ha a rendőrfőnök nem volt ott, akkor is volt ügyeletes, és bejelenthetted volna az esetet. De az ég szerelmére, hol volt a kislány?
— A nagymamától jött haza este hét órakor, akkor történt a dolog.
— Senki sem látott semmit? — firtattam tovább.
— Nem látta senki, de egy autóba betették és elvitték azok, akik mentek utána.
— Elébem engedlek, eredj és intézd annak a gyereknek a sorsát.
Éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Egy anya, akinek ellopták a gyerekét, napokig nem jelent senkinek semmit, és egy csepp könnye sem hullott ki a szeméből, míg beszélt róla, ellenkezik az anyai ösztönömmel. A feleletei is ellentmondásosak.
Sorra kerültem, felvettem a pénzemet, és elindultam hazafelé. Útközben kenyeret vettem, találkoztam egyik volt kolléganőmmel, azzal haladtunk egy irányba egy darabig, és mindketten elmondtuk, hogy elfogadjuk korunkat, azzal járó ezt-azt, és folytattam egyedül az utamat.
Sehogy sem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy elrabolnak egy kislányt, és csak napok után tesz az anya lépéseket. A férj sincs mellette? Itt nincs valami rendben. Itt nagyon nincs minden rendben, és ha a kislányra gondolok, összeszorul a szívem.
Nem hagyott a lelkiismeretem nyugodni, felhívtam a szociális problémákkal foglalkozó hivatalt, kerestem a megfelelő személyt, és rákérdeztem: — Tudod, hogy elraboltak egy kislányt?
— Tudom, és nem hagyom annyiban! Megmozgattam Újvidéken és Belgrádban is mindenkit. Ez több mint sok. Ez nem az első eset. Arra hivatkoznak a szülők, hogy nincs pénzük elmenni a kislányért. Szerintem tudják, hol van. Nagyon zavaros az ügy. Sőt olyan hírek is keringenek, hogy a nagyapa szervezésében volt már hasonló eset, de a családban eddig nem fordult elő emberkereskedelem. Megtalálom azt a kislányt, erre mérget vehetsz.
Két nappal később, ismét a faluba tartottam kenyérért, amikor már messziről megismertem a fiatalasszonyt közeledni felém. Elég gyors léptekkel haladt. Mikor szótávolságba értünk, köszönés helyett rögtön rákérdeztem.
— Mi van a kislánnyal?
— Meglett. Elment az uram érte, de nem akar hazajönni. Ott akar maradni.
— Az a fiatal kislány?
— Igen, de még kiskorú, haza kell neki jönni.
Ez eset óta, sötétedés előtt elmegy az unokám haza, mert féltjük őt a lányommal…
Mindinkább megerősödik bennem a tudat, hogy milyen sok „jót” hozott nekünk a demokrácia.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.23. @ 13:18 :: Markovics Radmila