Azért pont neked írok, mert tiédhez hasonló szám?zetésemben senki más nem maradt, akihez szólhatnék. Egyébként is ki másnak írjon ilyenkor az ember, mint az el nem küldött levelek nagymesterének(?)
Az emberek nem értik mir?l beszélek, engem meg már nagyon nem érdekel, amit mondani képesek számomra.
Szóval az van öreg, hogy kiléptem a régi cip?mb?l… Elhagytam asszonyt, családot, házat, „földet, paripát, jószágot.” A szerelemért. Most mondanád, hogy: „nagy dolog”- történt más, hozzád hasonló marhával is ilyesmi – én meg szarok rá, mit mondanál – hisz el vagy öcsém temetve az Egri Bazilikában, van 67 darab el nem küldött leveled és csak az Isten tudja, hova temették el. Azt se képzeld, hogy lehetsz teremtett másod énem! – Egy frászt!
Mindig egyedül voltam! Mindig! – esetleg társas magányban éltem.
A házasság tévé, szex vasárnap reggel, délben leves meg hús krumplival – hétf?n meg a maradék. A gyerekkel soha nem történik semmi – legalábbis állítja, ha kérdem -, ezzel rövidre is zárul a társalgásunk. Feln?tt. Megvettem neki mindent – apjának kellett volna lennem, de a barátságát kerestem. Ezt is elbasztam.
Megaztán negyven lettem, az sem korszer?.
Aztán fiatal szerelmem addig kínoztam, míg egy nap kifogyott bel?le az endorfin. Nem szerelmes – azt mondta szeret még, de ami elszakadt, azt már összekötni nem lehet… Nagyon dolgozom ezen, hogy mégis, hátha. Ezért lehet az a barom nagy csomó a belemben, torkomban. Talán ezzel próbálja összecsomózni az elszakadt dolgaim a lélek. Nem tudom.
A bizonytalanságban vagyok most a legbiztosabb. Úgy indulni neki céljaimnak, hogy semmi a biztatás. Már csak ? szerelem nekem, neki meg isten tudja, mi lehetek. Barát, távoli- legközelebbi rokon. Vén bohóc, aki még ?helyette is képes álmodni. Er?s vagyok. Keményfej? székely. Dédszüleim még emberek voltak. Papok, tanítók, katonák. Erdélyt megette Trianon. Engem ideadott magyarkézre. Idegen vagyok mindenhol, nincs hazám. Megbaszhatom az eszemet is, ha boldogtalan vagyok. Mindenkinek engedtem, hogy er?s lehessen általam. Ha kellett gyenge is voltam, hogy kedvüket lássam. Aki er?s akar lenni, annak kell a gyönge.
Azt terveztem, hogy a hátralev? negyven évemben már csak er?s leszek. Ne dumálj! – az összes nagyapám megérte a 80-at. Egy volt, akit katonaszökevényként sárveremben tartottak – a polihisztor. 63 évesen az asztma tette a föld alá. Szabad ember volt, a románoktól is megszökött. A határon is átjutott. Négy asszonya volt. Mindt?l gyerek.
Én nem értek az emberi lélekhez. Nem tudom, mit mond, mikor nem érez. Nem tudom, miért nem hiszek az embereknek, mikor annyira jól hazudnak. Olyan szépen ígérnek csillagot az égr?l. Aztán mindenki magamra hagy.
Ahol eddig éltem féltek t?lem. Rossz hírem is volt, meg sok szégyent hoztam a fejemre. A jó dolgok, amiket megcsináltam, másnak hadonászni való. Nekem csak a túléléshez kellett. Volna még egy valag ötletem az ámulatba ejtésre. Vesztem ezekben leginkább az okozza, hogy soha nem volt senki mellettem, hogy azokban lehettem volna én a valaki. Statisztáltam, a vállam tartottam sáros csizmák alá. Lépjetek fel! – aztán viszlát. Még a szerelmet sem voltam képes megtartani. Talán mind közül ez legnagyobb kudarcom szívben?tt gyökere. Nem értek a lélekhez. Nem tudom, mit gondol az ember, amikor mond, tesz valamit – miért teszi, mondja. Hogy fontos lehetsz, mikor már alig-alig látszol.
Azon is gondolkodtam, hogy még egy nagy dohányt felmarkolok, aztán kiszállok. Felszívódok egy másik országban. Hol még nem tudom. Víz meg Nap legyen. Hamingway Ern? Kubában megírta a nagy regényt, elitta a Nóbel díjat, aztán mikor egy nap Senecával egyetértve az igazi emberi nagyság önrendelkezési jogáról, miszerint ? maga határozza meg, meddig van az élet, és nem tékozolja idejét a kollektív tudattalan szorongásával a végs? perc eljövetelér?l. Fogta a nagy mordályt és lekapcsolta a villanyt. A Nóbel díj összege mojito-ba fektet?dött, de maradt néhány igazi remek dolog, és a nevét is megjegyeztük.
Mondjuk Kuba. – Szóval sehol nincs olyan színe az óceánnak, mint azokon a partokon, és azt is gondolom, hogy a folyton változó négyévszaki helyekr?l odaérkez?k nem fognak magukra nagy mordályt az édenkertben, hogy leoltsák a nagyvillanyt. Legalábbis az én életem hosszabb lehetne ott, mint egyébként. Szeretném megírni a NAGYREGÉNYT. Szeretnék kacagni a szerelemmel. Szeretnék nyitott szemmel úszni a víz alatt. Nézni az ördöghalat. Valakinek az ebédjébe belef?zni a szívemet, megtörölni a fenekét. Szeretnék életben maradni.
Ja! – most épp munkát keresek. Nem vagyok lusta ember, bármikor jó katonaként pattanok fel álmomból is a hívó szóra. De épp odakészülök ahhoz az ellenséghez csatlakozni, amely ellen mindig is harcoltam. Most a szerelemért „ejtem el képzelt fegyverem, mit kovácsoltam harminc évig” A társadalmi integráció! – Érted te ezt Mikes barátom?
Ebédjegy, szavazófülke, munkaid?, albérlet, „akkor is hobo leszek, csak egy virágcserépben.”
Meg tudom csinálni! Kipróbálom. Igazán meg mást szeretnék. Megígértem a talán-szerelemnek. Nem bánthatom többé – nem hisz már bennem, és akkor sem biztos, hogy hinni fog, ha mindent beteljesítek.
Elment az id?, elkéstem. Kapálózok. Végigjárva épp azt a Golgotát, amin én járattam akkor, amikor még elszakadni képtelen a régi életemt?l hitegettem, hogy várjon. Elhagytam, megsebeztem. Az isten tudna csak jól megbocsátni’. Én magamnak sosem ezért. A Szerelem meg elnyúlik az ágyon, az álmai takarják. Találgatom lehetek-e bennük. Tudom, nem vagyok.
Ma ültem a Gedeon bácsinál. Szép n? vágta a hajam. Eperszagú, szép vonású törékeny és kétezerért olyan kedves, mint anyám sosem. Mint a Szerelem, míg volt mi hajtsa. Majdnem olyan. Néztem a tükörb?l az arcom. Nem tudom már, ki vagyok. Az nem én voltam ott a foncsoron. Az a maradékom.
…most iszom egy ananászt, mert mondja a Szerelem is, hogy nem iszol folyadékot – lehet látja a szárazságom, ahogy közönyében porladok. – Várj meg itt – jövök!
Nem jön a n?. Visszajöttem. Nem ácsorgok. Majd iszom vizet a kolostorban. Ma mondta is egy lány, ki ismeri a Szerelmem, hogy lehet így jobb, hogy én a kolostorban, ? meg heveri egyedül a lélek betegséget.
Olyan kis falu Budapest. Folyton ugyanazokkal találkozni. Kétlábas valahova men?kkel, valamit magukban gondolókkal. Síró kódis heged?ssel a Nyugatinál. Kitalált indokokkal. Metrószéllel. Titkos el nem küldött levelekkel. Az ellopott várost kettészeli a hazugság. Kubában nincs ennyi híd. Más bolygókon meg a Kisherceget tényleg várja a Róka, és ha három órát beszélnek meg a rózsabokornál, akkor a Róka szíve félháromkor már ünnepl?ben vár.
Nem megyek még vissza a Lángliliom-Kolostorba. Megvárom majd az Árpádhídnál a F?apátot. Most jó, hogy legalább ? vigyáz rám. Tereli a gondolataim, botlámpásával világítja viszonyaim, néha rögzíti is valamiken az elmém. Föladványokat’ adnak szavai.
Bárcsak híres lennék, vagy fiatal. Tudnék valami szép hangszerb?l dallamokkal kápráztatni. Lenne apám, aki a nevem szólít. Ismernék „jófejeket” és népszer? is lehetnék. Nem félnének t?lem, a mástól, mert nem ismerik, ki vagyok odabent. Bárcsak lenne vagyonom. Bárcsak nem én lennék, akinek pont neked kell írnia. Vagy tudnék visszamenni az években, megmenthetném a kiskazánf?t?t a salakg?zt?l, a hidegszobától, a gonosz unokatestvérekt?l. Vajat kenhetnék a kenyerére. Nefelets-horpadt bakancsát szépen kifényesíteném, lábacskáján szép masnit kötnék rá.
Elrontottam mindent. Ki kell nyitnom a könyvet, a mai oldalon, se el?re, se vissza nem lapozhatok nagyokat. Vissza már minek is, el?re meg olyan bizonytalan lapok íródnak.
Keser? ez. Nem tudok már, nem is olvasok én a Szerelem arcán. Elég a kereszt, mit most kimért rám a sors. Megérdemlek mindent.
Ma ettem egy tányér hajdinát, mint kakukkfióka ültem a fészekben, ettem a testvérek ételét. Ittam a szavakat. Aztán mennem kellett. Azt hiszem, jó esetben barát lehetek. Nem tudom, hogy kell annak lenni. Nem is akarok az lenni. Ahhoz már mindent kitéptem és szétosztottam idebentr?l.
Adott a n? ananászt. Azt mondja százhatvanas lesz! – itt minden annyiba kerül. Százhatvanöt egy hosszú kávé, tejjel, meg két cukorral. Élvezem, hogy józan lehetek. Ha most innék egy italt, örökre elvesznék. Az agyam meg nem kapcsol le. Így írásba kezdtem. Hátha elolvasod kedves Mikes, mit ír a tükörben is alig látszó ember.
Az éjjel Sartre-t fogok olvasni, holnapra Bulgakov drámáját adtam fel magamnak. Aztán meg írom az egyperceseket. Közben a regényt, míg b?r marad az ujjam végén, míg aggyal bírom. Majd ajakharapó álomra szenderít az elkeserít? ébredés lehet?sége. Néhány óhajtó mondat útnak ereszt reggel. Mintha a t?lem elfordultaknak vakarnám a hátát, kapálódzom, hogy:
Hej! – Munkaer?piac! – itt egy szökött fegyenc, egy kiátkozott szerzetes! – ki kéri?
Itt az illuzionista, aki az „önmagamért” kifejezésb?l sz? maga alá véd?hálót, majd meg sem várva a dobpergést kezdi meg halálugrását, hogy nyugodt lehessen mindenki körülötte. Nyugodt, hogy a kakukkfióka nem az ? fészkéb?l fog kiesni, mert bármennyire is volt aljas, azért mindenkinek szarul esne, ha a kudarcát is szétosztaná.
Unalmas vagy Mikes! Most elmegyek, azt hiszem. Nem szeretnék gyengének látszani. Szörny? napok várnak, úgyhogy írok még!
Jó legyél! Vigyázz a többiekre!
Üdvözlettel: Szikla Szilárd
Budapest 2010-03-24
Legutóbbi módosítás: 2010.03.25. @ 11:00 :: Molnár Zsolt
