T. sosem tudta meg, hogy meghalt az anyja. A pusztában senki nem kezelte ezt igazán titokként, egyszer?en csak nem beszéltek róla. Tudomásul vették. Miként tudomásul vették, hogy egy ereje teljében lév? fiatalasszony is eltávozhat egy pillanat alatt err?l a földr?l arra a másikra, ahol az ?sök élnek. A halott ?sök. Fiatal volt, er?s és megejt?en szép. Gyermeke nem láthatott szép n?t soha. Mert a pusztaiak között ritka volt az ilyen. Nem voltak csúnyák, csak éppen nem voltak szépek sem. Egyformák voltak. Kicsik, görbelábúak, fürkész? mandulaszem?ek, mindig gyanakodók.
Mit lehetett itt tudni, a végtelen sztyeppén, hogy aki közeledik, mit hoz: erjedt kancatejet, hírt a városból vagy halált. A sztyeppén az érkez?t messzir?l és hosszan lehetett látni. Lett volna id? b?ven azon gondolkodni, hogy tejet hoz, hírt vagy halált. Nem gondolkoztak, csak figyelték mandulaszemükkel, hogyan lesz a pontból alak, és elfogadták, bármit is hozott. Nem látszott érzelem az arcukon, amely születésük pillanatától cserzett volt. A hamvasságra még külön szavuk sem létezett.
Az anyja nem ilyen volt. A hamvasságot ? sem ismerte, de már a tartása is valahogy kiemelte a többiek közül. Ha a természetnek lett volna érzéke a drámai koreográfiához, akkor e tartás mellé sudár alakkal, szemtelenül kacérkodó gödrös állacskával, mindent elmondó hangtalan tekintettel is megáldotta volna. Egyik sem volt neki. Pusztán csak szép volt. Egyedül abban nem ütött el a hasonló kaftánt, szögletes fejfed?t, puha félcsizmát visel?, az idegen számára megkülönböztethetetlenül egyforma, jurtában lakó lányoktól, hogy ?t is kamasz korában adták n?ül. Férje nem volt a többieknél kiválóbb lovas, biztosabb kez? pányvázó vagy zsongítóbb hangú az énekmondásban, amiért külön kiérdemelte volna ?t. Az apák döntöttek így róluk. Még valami elszámolásuk volt régebbr?l, így rendezték.
Szeptember volt, a húsz éves a lány még hallotta fölsírni a gyermekét. A pusztai népekre igazán nem jellemz? érzelmességgel, de nagyon is jellemz? tódítással mesélték kés?bb az asszonyok, hogy még arra is büszke lehetett, hogy fiút szült. Így, ilyen líraian adták tovább szájról-szájra. És csak ennyit tettek hozzá: „Aztán meghalt.” A húga lépett a helyére. A gyerek ?t tudta élete végéig anyjának.
*
B. októberben született. Szülei se tehetségesek nem voltak, se szépek. Csak szerették egymást. Valóban szerették egymást, ezért is volt furcsa, hogy miután apja hetvenévesen meghalt, anyja soha többé nem említette a férjét, noha jó húsz évvel túlélte ?t.
Már ötévesen megtanult írni és imádkozni. Hétévésen pedig káromkodni. Utóbbi ment a legnehezebben. Az ocsmány és olykor teljesen érthetetlen szavak hamar megragadtak a tudatában, csak nem merte kiejteni ?ket. Félt, hogy ezért is elverik. A többiek ugyan nemcsak ?t verték, hanem egymást is, de míg egymást élvezetb?l, addig ?t kötelességszer?en. Nem volt maszatos, nem volt foltos, nem volt ideges tekintet?, nem volt ágybavizel?, nem volt hazudozó, nem volt másodszándékú, nem volt tudattalanul is a világra haragvó. Más volt. Tehát verni kellett. Néha még a tanító szeme láttára is, aki ilyenkor megvédte, ami abból állt, hogy er?szakkal kiragadta a csontvázszer?, görcsös, csökött öklök közül. Ezt nagyon utálta. A verésnél is jobban. Ett?l megszégyenült, szemben az ütlegeléssel, mert az alatt legalább öntudatlan daccal viselhette azt, ami számára kimérettetett. Amikor tíz évvel kés?bb a ringben úgy ütötte meg ellenfelét, hogy az eszméletét vesztette, akkor is ugyanett?l az érzést?l félt: hogy a tanár, akit most bírónak hívnak, beleavatkozik, és ? megszégyenül, mert nem fejezheti be azt, amit a Földön csak a két lábon járók tudhatnak igazán sajátjuknak, csak ?k, az erre felkentek a hordozói a szent örökségnek, amit úgy hívnak: verés.
Tíz évvel korábban még nem tudta, hogy felkent. Azt se tudta, hogy egy polgári otthonból indul el mindennap reggel a verésért, amelyet hibás eszmék és kipukkadó elméletek nélküli, valódi osztályöntudat eredményeként kap a proletariátus igazságközpontú termékeként. Kés?bb ? is proli lett. Igaz, csak reggel nyolctól délután kett?ig. Káromkodott, verekedett, hazudozott, idegesen tekintgetett, de a világra nem haragudott. Jó gyerek maradt.
*
T. kiskamaszként is jó gyerek volt. Szerette, akit anyjának hitt, és szerette a kancatjet. Szeretett sz?rén ülni az apró termet? lovakon, és szeretett meséket hallani arról, hogy a városban lovak helyett gépeken ülve közlekednek az emberek. Szerette a faggyúszagot, ami betöltötte a sátrat, ha az apja a kecskeb?r kucsmát este a nemezfal, t?z fényét?l soha meg nem világított sutjába vetette. És szerette a verekedést, akkor is, ha verték, akkor is, ha ? vert. Ez volt a dolgok rendje. Meg az, hogy olvasni is megtanuljon. A tanító a városból járt ki, és önszorgalomból a cirill bet?k mellett a latin bet?ket is elsajátítatta a kicsikkel. S?t, képeket is festett szavakkal: emeletes házakról, rádióról, trolibuszról. Alig volt hihet?.
*
B. a tizenegyedik születésnapján trolival ment a Ligetbe. Akkor már sokat csavargott a szülei tudta nélkül, de trolibuszon nem ülhetett, mert korábban nem közlekedett ilyen. Ráadásul a bokszedzés közel volt, gyalog járt, így villamossal se nagyon utazott, csak egy rövid szakaszon versenyzett rendszeresen futva vele, hogy így edz?dve majd a ringben is gyorsabb legyen. A sportklubba az, az osztálytársa csábította le, amelyik el?ször ajánlotta fel, hogy a következ? óraközi szünetben ? is üssön meg valakit. A fiúk közül a leggyöngébbet. Becsengetés el?tt megtette. Örökre befogadták. A lányok kijártak a meccseire.
*
T. szerette az igazságot. Gyöngébbet csak ritkán vert. Egyszer megnyerte a tavaszi lovasversenyt. Már elmúlt tizenhat, és este a jurtafalu közepén lobogó ünnepi máglya lángjai közt nem az énekmondó torokhangon kántált félhangjain megidézett régvolt h?sök – az övéhez igen hasonló – vonásait kereste. Hanem a t?z túloldalán azt a tekintetet, amelyik egy kicsi, görbelábú, fürkész? mandulaszem?, mindig gyanakodó tekintet? lány cserzett arcából világított vissza rá. Azt, amelynek tulajdonosa pont olyan kaftánt, szögletes fejfed?t, puha félcsizmát viselt, mint az a n?, akit haláláig vér szerinti anyának tekintett. A szempár után a t?zbe bambult és erjesztett italt kortyolt. Hamarosan a saját vágyaihoz hasonló forróságot érzett, aztán vidámságot, er?t, szellemarcú el?dök ködleheletét, id?ben nagyon távoli ritmusok lüktetését, az ?skáosz egyetlen rezgésb?l képz?d? mindenható hangját, égen vágtató ménesek patáinak dobogását – és az elképzelt troli áramszed?jének surrogását… Reggel viszonylag hamar kijózanodott.
*
B. sportember volt, nem ivott. Meg amúgy se nagyon szerette az italt. Nem érezte t?le komolyabbnak magát. Akkor se jutott eszébe, hogy el?bb be kellett volna dobni legalább egy felest, amikor egy bolhamozi leghátsó sorában arra készült, hogy átkarolja a lányt. Parókások vívtak a vásznon, most látta harmadszor. A lánnyal el?ször. Már a híradó ment, mire kitervelte, hogyan csinálja. A f?címnél még lazán, szinte flegmán fog ülni, könnyedén a karfára könyökölve, s nem hogy közeledni nem próbál, de még be is szorítja a lepattogzott lakkozatú fa ül?lapot a térdhajlatába, finom ringatózással nyikorogni kezd vele, ami piszkosul zavarja majd az el?tte ül?ket, akik nem elég vagányak ahhoz, hogy szóljanak, ezért inkább két sorral el?rébb telepednek. Aztán az els? csatajelenetnél átkönyököl a lányfelöli karfára, s mikor premier plánban csókolóznak a vásznon, felteszi a lábát az el?rébb lév? ülés támlájára, látszólag unottan, de valójában azért, hogy kicsit hanyattd?lve azt a pózt tudja felvenni, amelyikb?l – már csak az egyensúly megtartása végett is – szinte adja magát a karolás. Ezen eredeti terv szerint az ölelésnek – mintegy átkaroló hadm?veletnek – akkor kellett volna megtörténnie, amint a negatív szerepl? kiesik egy száguldó hintó ajtaján, és a mélybe zuhanva, a tengerparti sziklákon halálra zúzza magát. Így történt. Legalábbis, ami az intrikus pusztulását illeti. Mert ? mégsem mert karolni. De a f?h?s nem bukhat el. És ? f?h?snek érezte magát. A ringben, az utcai verekedésekben, a gyöngék megvédésében, a középiskola tanáraival vívott szócsatában… A „Fine” felirat megjelenésekor, a csöngetés után, de még a villanyok felkapcsolása el?tt, átkarolta a lányt. Kézenfogva kísérte hazáig.
*
T. nem tudta, de a mának élt. Nem tervezett, létezett. Azt is az apja mondta, hogy ha majd túl lesz minden kötelez?n, próbálja meg a városban. ? bólintott: úgy lesz. Addig is sz?rén vágtatott. Hol egyedül, hol csapatban, hol kettesben a mandulaszem?vel. Nem tudta, hogy boldog, mert nem gondolkodott rajta. Igen, a mának élt. A saját világának. Az egyetlennek, ami létezett. Nem dacból hagyta figyelmen kívül azt a másikat, ott, valahol messze túl a hegyeken, hanem csupán a nemzedékek során át öröklött praktikum parancsának engedelmeskedett: nem dolga tör?dni vele. Dolga konok csikókat herélni; végtelen, üres, gyér f?vel n?tt távolságokba meredni; apját félkézzel derékon kapva fiatal férfiasságát mutatni; mandulaszempárt örökre választani; motorizációról hallani; ritkán vadászgép csíkjait az égen számolni; és hogy ha majd tényleg kell, a városba indulni. Öregen pedig – a mának élve akkor is – tüzek mellett nagyokat hallgatni. Ez így szép. De mindenképpen jó.
*
B. úgy gondolta, boldog. Holott a boldogságot nem gondolni kell, hanem érezni. De mivel nem volt egészen biztos az érzéseiben, ezért inkább csak gondolta, hogy boldog. Ez persze nem zárta ki, hogy valójában is az. Nem tudta, mit kezd majd az elvégzett iskola után, az ökölvívó bajnoki cím megszerzése után, a nagy szerelem után. Majd lesz valahogy. Most ez így szép. És mindenképpen jó.
*
Inkább nyomottnak érz?dött az id?, mint igazán hidegnek. Csak olyan színtelen, kilátástalan, jellegtelen volt. Se szomorúság, se sejtelmesség, se vészjósló vibrálás, se lemondó mozdulatlanság. Nem volt benne semmi. ?sz volt.
T. már betöltötte a tizennyolcat, furcsamód egész jól mutatott a kopott, zöldes-szürkés viseletben. A kezeslábas nagy zsebes föls? része külön zubbonyszer?nek látszott. Tán csak azért, mert az egyberuhát deréktájt széles b?röv osztotta két síkra, mintha visel?jének papírmasé figuraként több kiterjedése nem is lenne. Már a csizma sem törte a lábát, pedig nehezen szokta meg. Nem a puha sztyeppei b?rb?l készült, ezt vastag, durva, ipari anyagból szabták. Sötét, fülre lógó sapkája sem melegítette úgy, mint a saját kucsmája, de hát tényleg nem volt igazán hideg.
B. egy héttel nagykorúsága el?tt lelkesen divatozott. Felhajtott gallérú, nagy kockás, zippzáras feles dzsekit viselt. Pár hete szerezte amerikai csomagból. Kicsit féltette is, hogy baja lesz, de hordta, inkább vállalva a kockázatot. Igazából a nyersgumitalpú cip?je menne hozzá, de azt már tényleg túlzásnak tartotta volna most. Különben is, a cs?re szabott nadrág szára jótékonyan takarta a nagy titkot: divatjamúlt magasszárú bakancs van alatta. Hátrafésült, sportolóhoz aligha ill?n, elöl megnövesztett haja félig a szemébe lógott.
Talán húsz méter lehetett köztük a távolság.
Csak egy pillanatra látták egymást.
Tekintetük nem találkozott.
Nem voltak gondolataik.
T. megtántorodott. A sorozatból csak egyetlen golyó találta mellbe, épp a zubbonyzseb fölött. Ahogy fegyverrel kezében kiugrott az ég? harckocsiból, már nem tudott l?ni – B. gyorsabb volt. Hanyatt esett a fal mellett, nem érzett fájdalmat. Nem mozdult. Miel?tt tudata végleg elhomályosult, még kibet?zte a bezárt kapu fölötti idegen feliratot: Tompa utca 23.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.06. @ 12:17 :: Nagy Imre
