Schimlis Béla Pál igen-igen okos embernek tartotta magát. Amolyan igazi polihisztornak, aki minden olyan tudományban, melyet tudománynak lehet nevezni, roppant járatosságról tett tanúbizonyságot. Az egyetemes tudományon belül főleg a mezőgazdaságban, a politikában, az építőiparban, a társasházi közös költségek nem fizetésében, a szeszfogyasztásban és a fejlámpa viselésének módozataiban bírt elképesztő ismeretekkel. Ez utóbbi jószág használata — legalábbis Schimlis Béla Pál szerint — főleg forró nyári napok délutánjain járt rendkívüli előnyökkel, alkalmazója ebben a napszakban élvezhette teljes tökéletességben a fejlámpa kiváló szolgálatait. Ekkor ugyanis be sem kellett kapcsolni a fejlámpát, és akkor is, úgy is látott. Igaz, csak korlátozottan, mert a délutánra elfogyasztott négy deci törköly és nyolc üveg Kőbányai néha kissé gátolta az ő tiszta látását.
Schimlis barátunknak sok más egyéb rossz szokása mellett az is igen kellemetlen tulajdonsága volt, hogy soha be nem állt a szája. Lerázhatatlan, kikerülhetetlen volt, tapadt mindenkire, mint a pióca, mondta, mondta, mondta… Amikor kedvenc sörözője felé kerékpározott a kilencedik sör és az ötödik deci törköly elfogyasztásának érdekében, sokan voltak, akik italukat hátrahagyva menekültek, rémülten kiáltozva, hogy „Emberek, jön El Pasó, a Hurrikán!!!” El Pasó, a Hurrikán erről mit sem tudott, ő csak összezárta a kerékpárja lakatját a kormányon, és már akkor folytatta az előző este megkezdett kiselőadását a földi giliszták párosodására vonatkozóan, különös tekintettel a nagydarab kövek alatti serkentő hatású motivációkra.
Schimlis Pasó horgászember volt, főleg késő estéken szeretett horgászni, emiatt is részesítette előnyben a fejlámpa használatát. Horgászkészsége technikailag megfelelt a mai kor követelményeinek. Egy kétméteres mogyorófa botra kötött egy ötméteres cukorspárgát, arra erősített egy gombostűből hajlított, általa – nem kis önbizalomról árulkodva – horognak nevezett alkalmatosságot, és kiment a várost keresztülszelő Élővíz-csatorna partjára horgászni. Nem pecázni, azt kikérte magának. Egyszer egy sötét, késő este fogott egy rozsdás vizeskannát, máskor meg egy hatalmas méretű svájci bugyit, ezt visszadobta, mert egyrészt sportszerűség is van a világon, másrészt ő maga nemigen tudott volna vele mit kezdeni. Ám egy szép nap szép éjszakáján eljött hozzá a szerencse, ki tudja, mi okból, de fogott egy pár darab keszeget (nagyon éhesek lehettek szegények). Igy hát büszkén összepakolt, és elindult a söröző felé, hogy büszkén megmutathassa élete nagy fogását, amilyet még ember nem is láthatott. Sapkája simlédere az évek óta történő folyamatos használat okán kissé felfelé hajlott, és úgy takarta el a fejlámpa fényét, hogy éppen semmit nem látott. Schimlis Pasó azonban nem azért volt egyetemes tudós, hogy ilyen kicsiségek kifogjanak rajta. Egy rántással jobboldalra húzta a fejlámpáját, amitől az a füle fölött, oldalra kezdte szórni a fényt. Pál barátunk tehát ellenkező oldalra fordította a fejét, így a lámpa előre világított, ő pedig, kissé tántorogva és erősen kancsítva ugyan, de követni tudta saját magát. Azt azonban végképpen nem értette, hogy amikor a homokozó vödrébe gyömöszölt keszegekkel, oldalra világító fejlámpájával bement a sörözőbe, akkor miért nem szolgálták őt ki…
Másnap délután Schimlis Pasó nem ment horgászni. Úgy érezte, hogy a söröző nagytiszteletű közönsége most valami mást, talán színvonalasabb produktumot vár tőle. Az igazság az volt, hogy a söröző nagytiszteletű közönsége egyáltalán nem várt semmit Schimlis Pasó barátunktól, sőt, látni sem akarták néhányan. El Pasót, a Hurrikánt ez semmiben nem feszélyezte, és a söröző ottmaradt nyájas közönségét a hozzá méltó lelkesedéssel kápráztatta el legújabb kisértekezésével, melynek a „Májusi fagy aranyat ér” címet adta. Egyes folyton akadékoskodó jellemek ugyan rosszindulatú közbekiáltásokkal akarták megzavarni őt előadása teljes értékű kifejtésében, megjelölve és konkrétan néven nevezve azt az anyagot, amit a májusi fagy ér, ám Schimlis Pasó csak mondta a magáét rendületlenül, addig hadonászva kezeivel, míg az előtte lévő bő félüvegnyi sört fel nem borította. Emiatt viszont igencsak elkeseredett, és nem is folytatta eszmefuttatását, mert nem kapott másik sört. Viszont minden átmenet nélkül magasröptű szabadtanfolyamot tartott a lilahagyma termesztésének fortélyairól, mintegy két óra hosszában, nem idegesítve magát azzal, hogy senki sem figyelt rá. Látható nyugalmának oka az elé készített és lassan fogyó két üveg sör és két féldeci törköly volt, amit a hálás hallgatóság csempészett az asztalára, csak hogy fogja már be a száját végre.
Schimlis Béla Pál iszákos külseje és belseje, valamint általa tudósnak tartott elméje rendkívül jó szívet takart. Nem kérhetett senki olyat, amit ő három napos határidővel meg ne ígért volna. Ígéretének betartását nem kérte számon tőle soha senki, mert mindenki tudta, hogy nem felejtette el, hanem meg sem jegyezte, hogy ígért valakinek valamit. Ha valaki naiv ismeretlen érkezett a környékre, annak elmagyarázták, hogy soha ne kérdezze meg, mi van az ígért holland tulipánhagymákkal, mert akkor holnap estig megint nem szabadul tőle. De a mi Pasónk ígért már januárban görögdinnyét, krokodil bébit, vagy huszárkardot is legújabb megrendelőinek. Előleget soha nem fogadott el, legfeljebb törköly — sör párosításban.
Egy forró augusztus végi nap délutánja szokatlan csöndben telt a sörözőben. Már négy óra is elmúlt, és El Pasó, a Hurrikán nem volt sehol. A törzsközönség idegesen vakarózott, törölgette izzadó homlokát, nemigen tudták mire vélni Schimlis hiányát, mígnem megjelent a Makaróni becenévre hallgató törzstag (e jeles úr kettőszáztíz cm magas, és ötvenegy kilogramm volt), és közölte, hogy Pasó nekikerékpározott egy kukásautónak, kórházban van, eltört mindkét lába. A mentősök három perc két másodperc után elaltatták, de nem azért, mert elviselhetetlenek voltak Pasó fájdalmai, hanem azért, mert egyfolytában magyarázta nekik a lábak combtőből való amputációjának jelen korban alkalmazott igen magas technikai folyamatát.
Kemény, hideg január végi nap délutánján nyílott a söröző ajtaja, és egy boldog hang rikkantotta: „Egy deci törköly, két sör rendel!” Az ajtóban El Pasó, a lecsendesült hurrikán állt, két mankóra támaszkodva, boldog vigyorral. A két mankó között pedig mindkét lába a helyén volt.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.03. @ 14:52 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
