reszket a csend…
falaid felkenték rám
utolsó utamat
és végs? szemhunyásomba
zártalak-zártam magamat…
hófehér csend borult
mozdulatlanságom pillájára
kezembe szorítottam még
a lelkedet utoljára és akkor
hangos volt az égi zsivaj…
bels?m könyörgött a földért
de szívem odafentre akart
– a kett? közt elvesztem –
maradhattam volna,
de mentem…
elhelyeztem minden
pillanatom,hogy végre
tenyeredbe adhassam
– csak gyorsan jött a sötét –
és én nem vigasztalhattam
már magam, hogy nem tettem…
mert akkor már egy perce
ég és föld között lebegtem…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.28. @ 11:40 :: P.Németh Ilona
