Az asszony belátott a csipkefüggöny mintái közt, de bent nem volt mozgás. Az udvar végében elhallgatott a fűrész, a legény csak a fejét fordította felé, amikor odakiáltott:
— Örzse néni, tegye le a tejet oda az asztalra, én majd ránézek. A tekintetes asszonynak el kellett menni, de nemsokára megjön.
— Jól van, Jani, rád bízom, de fő’ ne döntse ám a macska! — helyezte el a veranda asztalára a kétliteres, öreg zománckannát. — Na, az Isten megálggyon!
— Ne féljen, vigyázok. Isten áldja, Örzse néném!
A fűrész harsoghatott tovább és fogai alól spriccelte előre-hátra az illatos, finoman morzsált fűrészport.
Hamarosan jött is a fodrász csinos kis felesége. Látta pár házzal arrébb a távozó tejesasszonyt, de nem lett volna értelme visszahívni, mivel a maga előtt tolt babakocsi őt kissé akadályozta a sietős haladásban.
— Kezét csókolom, Aranka, vigyáztam, nehogy bajt csináljon a macska!
— Köszönöm Jani, jó reggelt! Mégsem sikerült megelőznöm Örzse nénit.
Kedvesen rámosolygott a fiúra, aztán ölbe vette a kislányt és bevitte a kannát is.
Amíg átöltözött a tej is felforrt. Mosogatás közben elgondolkodott, hogy hány kisgyereket táplálhattak már ebből az ütött-kopott edényből. Hengeres oldalán és belül a mélybe nyúló fedelén, több helyen lepattogzott a kék zománc. Drótfülön forgó, kézbesimulóra esztergált fogantyúja fényesre öregedett és a fa ere mentén repedés indult el, aztán félúton meggondolta magát, hogy megkegyelmezzen az élni akaró bödönnek, hadd maradjon még egy kis időre alkalmas a fehér élet szállítására.
Amikor először meglátta a tejesasszony kezében eszébe jutott; egy szép újat kellene venni és odaadni neki, hogy inkább abban hordja ide naponta a tejet. De hamar elvetette az ötletet, mert akkora becsben és patyolat tisztán tartotta Örzse néni a vénséges jószágot, hogy kár lett volna megbántani.
Estefelé fogta a kannát, gondolta hazaviszi, hisz úgyis be kell szólnia Örzse néni szomszédjához, hogy pénteken több tojásra lenne szüksége a szokásosnál. Végh néni éppúgy házhoz szokta hozni a 10-20db tojást, mint a szomszédasszonya a napi tejet és a heti egy kiló túrót, fél liter tejfölt, negyed kg vajat. Így volt ez szokás a két háború közti időkben.
A pénteki piacra néhányan nem is jutottak el a friss áruval, mert a megszokott helyekre bemenve, útközben túladtak rajta. A polgárasszonyok ugyanattól a termelőtől szívesen vették a gusztusos, finom tejterméket, tojást, sőt, egymásnak ajánlották a köztudottan megbízható termelőket.
Ők pedig büszke öntudattal feleltek meg az elvárásoknak, vigyáztak a tisztaságra, minőségre és rendszeresen megjelentek a — legtöbbször előre megrendelt — termékeikkel. Jól tudták: aki gyenge minőségű „portékát” vagy nem egészen hótiszta csomagolásban szállított, azt nem hívják be többé.
A borbélynak un. Abonált kuncsaftjai voltak a termelők. Megállapodtak a havi négy-nyolc borotválás és egy hajvágás ellenértékének megfelelő természetbeni fizetésben. Ha az kukorica és gabonaféleség volt, azt a betakarításkor szállították. Ezért aztán a tekintetes asszonyka is tarthatott hízót az ólban, és hetente süttethette a maga dagasztotta kenyeret. Akinek tellett rá, annak a cselédje végezte ezt a munkát, de a saját hízlalású disznó vágása és az otthon dagasztott kenyér süttetése minden — háztartására valamit is adó — polgárasszony megszokott gyakorlata volt. Nem derogált az sem, ha oda kellett állnia a dagasztóteknő mellé, de még a moslékos vödröt megfogni sem.
Ha a háztól a borbélyhoz járt szépítkezni az „ember” vagy a gyerek, és ha a konyhára valóval is tudtak azért fizetni, akkor arról is feljegyzést készítettek, és beszámították az év végi elszámolásnál. Ezért aztán ritka esetben kellett előkerülnie a bukszának, mégis gazdát cserélhetett a termés a szolgáltatással, vagy más árúval.
(Messzire vezetett ez, nem is tartozik szorosan a történetünkhöz, hogy a csak néhány aprójószágot tartó, de pénzforrással nem rendelkező családok a bótba párszem tojást vittek, hogy néhány dl petrót, negyed kg sót, vagy cukrot kapjanak érte.)
Örzse mama is minden reggel házakhoz hordta a még tőgymeleg, habzó tejet, és péntekenként — fedeles kosarában — a gusztusos tejfölt, túrót és időnként friss tejszínt vagy vajat is. Ezeken túladni neki nem okozott gondot. Örzse néninél minden ragyogott, mint ez a százéves, itt-ott leütött zománcú tejeskannája is.
A Főszegen az ő háza volt előbb, közvetlenül utána a tojásos Véghéké. De Aranka a kaput zárva találta, csak a borzas kiskutya futott oda a tisztára söpört udvaron át, kötelességtudóan csaholva.
Egy ideig várakozott, elnézegette az ápolt, ferdén állítgatott téglákkal csipkézett, szemet gyönyörködtető virágágyakat, a gondosan karóhoz kötözött rózsafákat, az ereszhez felfuttatott estikét. De minden csendes maradt, a kutyus elfogyó vakkantásait leszámítva.
Emberi nyelvre lefordítva kb. azt közölte Bundi okos kis pofája: „értsd már meg hogy, elment az asszonyom!”
Gondolta, megrendeli a tojást Véghéknél és legfeljebb, elbeszélget, amíg megjön Örzse mama. Nem igazán örült, jobban szerette volna itt kerítésen keresztül lebonyolítani a dolgot. Mégis jobbnak tűnt bemenni — bármennyire barátságtalan is ez a porta — mint a poros utcán várakozni.
A két ház közti különbség önmagáért beszélt. Itt nem láthatott egyetlen szál virágot sem. Ha csak az ajtó közelében, egy dézsában kókadozó leandert nem számítja. Azt rendes gazdaasszonyok a jó idő beálltával ki szokták ültetni a telelő dézsából, hogy a gazdag kerti földből tápanyaggal töltődhessenek fel a nyár folyamán. Gyönyörű rózsaszín vagy fehér virágaival hálálja meg a gondoskodást a fácska. Ezen a szerencsétlenen két árva rózsaszín csomócska panaszolta a világnak, hogy az ő gazdasszonyának őrá nem jutott ideje. A tyúkok, kacsák rikácsolva rebbentek szét a kopasz, sáros udvaron átszáguldó csimbókos házőrzőtől megrémülve.
Kezét a kötényébe törölgetve sietett elő Véghné, zsíros arcán szétterülő mosollyal. Amikor a kisajtót kinyitotta a vendég előtt, szeme azonnal megakadt a kannán, és azt a mosolyt mintha egy hirtelen előkerülő láthatatlan kéz letörölte volna. A szemöldöke felszaladt, a homlokán fénylő hurkácskákká rándult a bőr.
Aranka óvatosan lépegetett mellette — magas sarkú cipőjét az elsüllyedéstől féltve — a nyomasztó illatú pitvar felé.
— Mit akart magácska ezektül-e? — intett Véghné a szomszéd ház felé, határtalan megvetéssel.
— Csak a tejeskannáját akarom beadni Örzse néninek, hogy holnap legyen miben… — jutott el a magyarázat feléig, amikor kezéből a csillogó régiséget szinte kitépte a paprikás színűre változó asszonyság.
— Ezt—e? Még hogy az Örzse kannáját! Ezt, ugyan sehová se viszi angyalom! Ez itthun van má’!
— De…— próbálkozott volna a szelíd asszonyka, ám belefojtották a szót.
— Nédda, aptya! Meglett az e’eveszett! — és diadalmasan emelte magasba az ósdi kincset.
— Ehun van—e, rajta az ütődés, amirül ezer közű is megismerem! — mutatott, a sok zománcíjas folt közül egyikre.
— Akkor én most mit fogok mondani? … Talán maguknak kellene ezt egymás közt…
— Mennyen oda nyugottan, tuggyák azok, hogy bűnösök. Szavuk se lesz.
— Én mégis átvinném és megmondanám…
— Ezt ugyan nem! Ezek tolvajok! Örülök, hogy végre a kezemben van! Ezt ki nem adom többet!
Mámoros diadallal nézegette a meglelt jószágot, meg se kérdezve a vendégétől, hogy igazából mi járatban is van náluk.
Aranka tétovázva igyekezett kifelé a tócsákat kerülgetve, a tojásról meg is feledkezett.
Örzse nénit szerette, kislány kora óta ismerte. Mindig kedveskedett valamivel neki, válogatott zöldséget adott a piacon, vagy egy-egy szép piros almával, néhány szál virággal toldotta meg a tőle vásároltakat.
A kiskapu már nyitva hívogatta. A konyhaajtón libbenő függönyt felemelve, megszeppent hangon köszönt be a köztudottan szelíd, nyájas asszonysághoz.
— Nahát, ilyen kedves vendég! — törölte is már a széket Örzse mama.
— Köszönöm, nem ülök le. Amiért jöttem, azt meg… nem is tudom, hogyan mondjam meg… a tejeskannát…!
— A kannát bevitte hozzájuk!? — csapott le rá Örzse asszony.
Mintha darázs csípte volna meg. Szisszent egy nagyot, ugrott az ajtó felé, aztán mégis mintha meggondolta volna, kérdezve, bosszankodva kezdte magyarázni:
— Minek köllött magának ezekhő a mocskosokhó, az én kannámma’ bemenni? — hangja egyáltalán nem a nyugalmáról árulkodott.
— Nem tudtam ide bejönni… gondoltam, addig tőlük… és honnét tudhattam volna!? — próbált szabadkozni az ámuló Aranka, és nagyon kényelmetlenül érezte magát ebben a lehetetlen helyzetben.
— Igaza van lelkem. Majd én elrendezem! — és az ajtó mögül kapta is fel az ott dolga végeztével ártatlanul támaszkodó söprűt, azzal felfegyverkezve fordult ki az ajtón, hirtelen fúriává változva, láthatóan megfeledkezve a kedves vendégéről.
Az riadtan utána sietett, de szólni már nem volt kinek, mert mire kiért, Örzse asszony a kapunál ágált, a másik kapuban, zörgő edénnyel hadonászó ellenség felé, már az embereik is előkerültek, és a legcifrább díszes jelzők röpködtek a levegőben, egyre erősödő hangerővel. Véghéket nem kellett előcsalogatni, a kerítés mögül lesték a szomszédban megszülető hatást, ami a sok éve befedett parázsról tán végre lesöpörheti a hamut. Fenyegetően nyomultak egymás felé.
Mire Aranka kioldalazott valahogy a kisajtón, hogy mielőbb eltűnjön innét, már össze is csapott a két szomszédvár. Valami nagyot reccsent. Az első „jaj”-ra még hátranézett. A kép, amit látott, még gyorsabb távozásra késztette. Végh kaputámasztóval futott Örzse néni ura felé, a levegőben féltégla repült, Véghné feje már vérzett, és az ártatlan tejeskanna csörömpölve, zománchíjas foltjait szaporítva pottyant a kitéglázott járdára.
Azt már futtában, az ordítozáson és jajveszékelésen átszűrődve hallotta csak, hogy a szegény, kiszolgált jószág a fülét ütemesen a földhöz verve elindult a lejtőn, majd veszett sebességig fokozva a gurulással járó csattogást, a vízelvezető árokba zuhant. Ott elhallgatott, többé nem avatkozva bele a hangzavarba.
A pár háznyira lévő gyógyszertár előtt állt meg a rémült asszonyka. Kis retiküljéből zsebkendőt vett elő, megtörölte az arcát, ami legutóbb kenyérdagasztás tanulásakor volt ilyen verejtékes, aztán kalimpáló szívére szorította a kezét. Meg kellett támaszkodnia a bejárattal szemben földbe vert karókra erősített, alacsony korlátban, ami a kerékpárok megtámasztására szolgált.
Már rézsűtősen sütött a lenyugvó nap. Gépiesen követte szemével, amint egy fénysugár — csilingelő hanggal kísérve — a nyíló ajtó üvegén megvillant, és nagy ívet rajzolt az apró, remegő lábai előtt.
— Lehetetlen hogy ébren vagyok — futott át rajta a kissé dühös gondolat.
— Rosszul van, Aranka kérem? — lépett hozzá valaki, akinek először csak a betétes cipőjét és a rajta végződő, élesre vasalt fehér nadrágját látta.
— Halott sápadt tetszik lenni! — Az aggódó, udvarias hangra pillantott csak feljebb. A férfi leemelte a kalapját, összevágta a bokáját, míg biccentve, kutatóan nézett rá.
— Nem, köszönöm Béla, már semmi bajom, csak egy kicsit megijedtem.
Kínos, tétova mosolyféle jelent meg az arcán. Távolról hallatszott a csatazaj.
— Ezektől? — intett arrafelé Béla megvetően.
— Nem jönnek azok közelebb, nincs ok aggodalomra!
— Igen, de én onnét jövök… Valami reccsent is, míg szaladtam.
— Ó! Szörnyű! Így már értem. Elkísérhetem? — mosolygott a fiatalember, és magában megállapította, hogy milyen ijedősek ezek a fiatal hölgyek!
— Köszönöm, nem szükséges — rebegte, és már bánta, hogy rajtacsíphette ez a fiú az ijedelmén, kis butának hiheti most. Mégsem volt kedve magyarázkodni. Még mindig kalapáló szívvel indult a házuk felé.
Béla nézett utána, a fejét csóválta, míg visszahelyezte rá a szalmakalapját. Távolról öblös hang szitkai hallatszottak, női visítással és tompa nyögésekkel aláfestve.
Aranka otthon mellére szorította a kislányát. Egyre a vérző fejű, harcias asszonyságot látta maga előtt, hallani vélte a reccsenő zajt, a jajveszékelést.
— Remélem, nem ütik agyon egymást! — mondta az őt nyugtatgató férjének.
Másnap egy vadonatúj tejeskannával állított be Örzse néni. Szeme alatt, kézfején kék-zöld foltok.
— Ne haragudjon rám, Örzse néni!
— Maga ne haraguggyon miránk, lelkecském! — nyugtatta amaz, az aggódó asszonykát. — Figyelmeztetnem köllött vóna előre. Má’ az öregapámék is haragba vótak ezekke’ a koszosékka’. Lesték mindig, hogy mive’ köthetnének belénk. Valahun elkeveredett a szutykos kannájuk, akkoriban ezer ilyen vót a faluba’. Én az enyimet megtakarítottam. Vásott vót, de tiszta. Ammeg kitanáta, hogy az, az üvéké. Egyszer is megtámadott má’ érte. Azúta tolvajok is vagyunk. De most bevertem azt a koszos fejit. Egyhama’ nem állja el az utamat.
— Örzse néni. Arra emlékszik még valaki, hogy min vesztek így össze? — állt meg az ajtóban Aranka férje.
— Hát a tejeskannámon…
— Nem, nem most. Akkor, régen. Először.
Örzse néni megvonta a vállát.
— Tuggya azt má’ a fene! — átvette a fiatalasszonytól az üres kannát és elmenőben visszaszólt: — Ippen itt vót az ideje má’ az új kannát befognyi. Na, Isten velük, hónap hozom a téfőlt-túrót. Vaj köll-e?
— Igen, legyen szíves húsz-huszonöt dekát hozni.
Ahogy a veranda három lépcsőjén lebicegett — mint egy háborús rokkant —, csak néztek utána némán. Amikor eltűnt a kapu irányába, a fiatalok előbb hosszan egymásra néztek, aztán a férfi átkarolta a háborús bűnös kis feleségét, mert a kirobbanó nevetéstől elgyengült lábai össze akartak csuklani.
Aznap este hárman nagypapanézőbe indultak a babakocsiból nézegető kislánnyal. Útjuk a Főszegen vezetett, a két szomszédvár előtt is elhaladtak.
Véghné virító kötéssel a homlokán ballagott át az udvaron a rozoga kertajtó felé. Valamiért a mellette sunnyogó kutya oldala felé bökött barátságtalanul a faággal, amire támaszkodva, a bal lábát furcsa mozdulatokkal húzta a másik után.
A ház előtti árokban háborítatlanul feküdt a lelkét kilehelt bűnbak, a néhai tejeskanna.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.27. @ 16:00 :: Pápay Aranka
