Egyedül ült a lesen.
Holdfény ringatózott a dagonya ezüst tükrén, mögötte pityegve megszólalt egy éjszakára készülő madár. A tisztás túloldalán megzörrent az avar, aztán távolodtában egy őz riasztott.
Mindez nem érdekelte most Dezsőt.
Barátjára gondolt, aki hónapokig küzdött a rémmel, ami eleinte sikeresnek tűnt. Az első sugárkezelések után biztató módon javult a közérzete, s az elolvadt kilókból is visszaszedett néhányat. Akkor hetekig bódultan járták az erdőt, s hittek a gyógyulásban, mert hinni akartak.
Aztán ismét burjánzani kezdtek a sejtek, s a megismételt kemoterápia már eredménytelennek bizonyult. Napról napra fogyott belőle az erő, s az egyik délután már nem is engedték el a kórházból.
Sokáig feküdt öntudatlanul a fehér ágyon, karjából csövek lógtak ki, s amikor egy pillanatra magához tért, mindössze annyit kért: vigyék haza, hogy otthon halhasson meg.
Már nem maradt ennyi ideje.
S ennek már két hete.
A temetésről csupán emlékfoszlányok maradtak meg Dezsőben: csak a tömjén gyantás füstjére, az orgona tétova hangjaira, aztán a koporsó fanyar szagára emlékezett, amikor három másik vadásszal a vállaikra emelték.
Szinte megint hallotta, ahogy a kötelek korrogva belemartak a fenéklapokba, miközben lassan leengedték a koporsót a kis temető agyagos földjébe. A rögök dörömbölve hullottak a fekete deszkákra, s ő arra gondolt:
– Milyen semmivé fogyasztotta a kór szegény Ferit. Alig volt valami súlya…
Özvegye, aki sem a vadászatot, sem a vadászbarátokat nem szívlelte, szétszórta a vadászkuckó évek alatt összegyűjtött kincseit. A még használható ruhadarabokat odaadta a kórház segélyszolgálatának, míg a kinyúlt és színehagyott darabokat egyszerűen zsákba tette, s levitte a szemetes konténer mellé.
Itt bukkant rájuk Dezső szinte véletlenül, amikor megözvegyült unokahúgához igyekezett. Feri elnyűtt zsinóros vadászkalapját, már a kukákat böngésző cigánygyerek fejéről vette le. A kis roma zaftos káromkodásainak egy kisebb címletű bankóval szegett határt, mire a megbékélt purdé további, a szemétben fellelt kincseket mutatott:
– Nézzse ezeket a fütyülőket! Ha ád értük egy ezrest, a kizs fekete labdát ráadáskint kapja.
A „fütyülők” Faulhabert sípok, míg a kicsi fekete labda egy Buttoló volt. Dezső fogcsikorgatva fizetett, aztán kettesével vette a lépcsőket, ahogy felrohant a húgához.
– Vali, te normális vagy? Kihajigálod Ferke holmiját? Miért nem rakod el inkább a fiadnak, vagy – csendesedett meg – legalább adnád oda a vadászcimboráknak.
Értetlenkedve rázta a fejét, ahogy körbepillantott a szobán.
– Mi van a fegyverekkel? – folytatta.
Az özvegy közönyösen pakolta tovább az elárvult holmikat. Vadászújságokat rakott egy nagy dobozba, ahol már kisebb skatulyák és zacskók is voltak.
– Nézd Dezső! Csak a koporsó száznyolcvanezerbe került. A ruhák, koszorúk, a pap, meg a mise másik kétszázezerbe.
– És a puskák? – kérdezte ismét, ezúttal talán hangosabban, mint ahogy kellett volna.
– Velem ne kiabálj! – vágta fel a fejét az asszony. – A puskákat beadtam bizományba a vadászboltba, ezeket a lomokat meg vidd el, ha akarod, mert én bizony kihajítom a többi után. Viheted azokat a gusztustalan halálfejeket is – intett ki az erkélyre.
Tucatnyi őz trófea hevert ott, néhány gímagancs mellett. Két évtized vadászati emlékei. Kisebbek, nagyobbak.
Tulajdonosuk sohasem volt, nagy trófeákra törekvő vadász. Bakot csak azért lőtt, mert minden idényben járt neki egy a társaságnál. Vaddisznóból már jóval többet hozott terítékre, de jobbára a süldőket, elmaradt malacokat szemezgette ki a kondákból.
Ahogy gyakran mondogatta, inkább vadgazdálkodott, mint vadászott. Az erősebb bakokat, vagy az idősebb kanokat szívesebben lövette meg barátaival.
– Mint ahogy velem is – gondolta Dezső, miközben szuszogva lecipelte autójához a dobozt. A marokra fogott trófeákkal hármat is fordult, aztán fejét csóválva haza indult.
Útközben megállt a vadászboltnál, ahol az öreg Márton múlatta zöld posztós pultjára könyökölve az időt.
– Jó, hogy jössz Dezsőkém – fogadta. – Tudod, hogy ide kerültek Feri fegyverei?
Dühösen legyintett.
– Most hallottam, s azonnal idesiettem. Hol vannak? Hátul a vitrinben?
– Nem raktam még ki az eladó fegyverek közé őket – válaszolt az öreg, s miközben beszélt, elővette a két fegyvert.
Koros, de alig használt sörétes – Feri ritkán járt apróvad után –, s egy gazdagon vésett, patinás duplagolyós hevert egymás mellett a pulton.
– Mennyit akar kapni értük Vali? – kérdezte Dezső, végig simítva a golyóson.
– Te is tudod fiam, hogy ez a sörétes – bár szinte még új –, nem sokat ér – válaszolta Márton. – Az érték a golyósban van. A kettő együtt négyszázezerért kerül holnap a kirakatba.
– Nagy pénz lesz az Marci bácsi!
Az öreg elrakta a fegyvereket.
– Tudom, de Vali ennyit szeretne. S mitagadás, a duplagolyós maga is megér ennyit.
Dezső töprengve ült vissza az autójába. Az öreg golyós furcsa gondolatokat ébresztett benne. Tízegynehány éve ezzel a puskával lőtte az első disznóját, amikor kezdő vadászként elkísérhette Ferit egyik esti leskelődésére.
Néhány pillanatra nagyon nagy vágyat érzett arra, hogy feledve minden józanságot, valahogy megszerezze a fegyvereket.
De nem magának! Ferke fiának. Azon a napon született, amikor őt vaddisznóvadásszá avatták.
A kis Feri még nem vadász és, ha az anyján múlik, nem is lesz az. Apja ki–kivitte magával hétvégenként, a gyerek hajtott is, ha kellett, s titkon – az egyik brigádvadászat alkalmával, szűk baráti körben – már fácánt is lőtt.
A magaslesen is elücsörgött az apja mellett – ilyenkor a sörétest szorongatta, hátha róka téved a nyiladékra – és, ha disznó esett, hát tartotta a lámpát.
S most mindez egyre messzebb kerül tőle.
Apja halott, vadász felszerelését szétszórták, fegyvereit elkótyavetyélik, s az anyja – nos az anyja, örül, ha nem bújja az erdőt.
Dezső egész délután csak lézengett otthon. Nem tudott magával mit kezdeni, így aztán nekilátott, hogy átnézze, a barátjától váratlanul megörökölt dolgokat.
Az újságok alatt kis dobozokban gyöngyfogakat, néhány szajkóforgót, egy csokor gácsértollat, hüvelybe ragasztott vaddisznósörtét, s egy üveglap alá szorítva, zöld filclapra varrott ecsettollakat talált.
Mind–mind kedves emlékei, egy elmúlt vadászéletnek.
Aztán a trófeákat rakta sorba, s ahogy rendezgette őket, egy nedves szivaccsal óvatosan áttörölgette valamennyit. Egyiknél, másiknál elidőztek a gondolatai. Néhányuk elejtésének csak a történetét ismerte, de olyanok is akadtak, amelyek terítékre hozásánál maga is jelen volt.
Az őzkoponyák sorát három gímagancs követte. Nem nagyok, inkább különlegesek voltak. Különösen ez a gyilkos döfésűre silányult, visszarakott dárdás.
Érdeklődve körbeforgatta.
– Még így is lehet benne legalább hat kiló – latolgatta.
A fehér csont egykedvűen nézett rá vissza, s homloka mögött minden forgatásnál, tompán zörrent valami.
– Vajon mi lehet az? – kérdezte magától Dezső, aztán csavarhúzót keresett.
A faragott tölgylap hamarosan levált, s az öreglyukon bekukucskálva, egy összehajtott boríték tűnt elő. A csavarhúzó csak a harmadik próbálkozásra akadt bele – kicsit meg is tépte a papírt –, de aztán sikerült kihalásznia.
Óvatosan széthajtotta. Látszott, hogy hosszú hónapok óta porosodott már a rejtekhelyén, rajta Feri nagy, szarkaláb betűivel: Temetésre.
Mint a szélütött forgatta, aztán ujját beleakasztva feltépte a kopertát. Nagy címletű bankjegyek csúsztak az ölébe. Tétován beletúrt, aztán reszkető kézzel megszámolta:
– Háromszázezer!
Egyedül ült a lesen. Az őz riasztását már elfeledte az erdő. Mögötte titokzatos csapongással, két lappantyú űzte egymást a sötétben. Barátjára gondolt, aki már nincs, s a pénzre, ami igenis van.
– Mit csináljak? Adjam oda Valinak? – mert az eszébe sem jutott, hogy megtartsa. Gondolatai Ferikéhez ugrottak. Maga előtt látta, ahogy lehorgasztott fejjel, ott állt a temetésen az anyja mellett. Vajon mi lesz vele?
S ezen rágódott még másnap is, amikor sétálni invitálta a gyereket.
Ahhoz a leshez mentek, ahol az első disznóját lőtte. A lesen ülve, hosszan mesélt a gyereknek arról az estéről, s az azóta eltelt évekről. Mesélt neki vadról, vadászokról, – s az apjáról.
Aztán elsétáltak a patakpartra, ahol Ferivel rendszeresen megpihentek, és hallgatóztak, amikor cserkelés közben arra vetődtek.
Megmutatta a régi tűzrakó helyet, s a mogyoróbokrok mögül előkereste a nyársakat, amiket még a tavaszon együtt faragott itt a barátjával.
Felcsapta a tarisznya tetejét, s mint ahogy azt az elmúlt években rendszeresen tette, megterített az öreg nyárfatuskón. A szalonna leve rácsordult a kenyérre, míg a sülő hagyma nyálcsordító illatokat felhőzött.
Később, amikor becsattintotta a bicskáját, várakozóan a gyerekre nézett. A kérdés percek óta ott lebegett a tűz felett:
– Mi legyen hát a pénzzel, Ferike? Adjam oda édesanyádnak?
A gyerek elgondolkodva nézte a lángok játékát, s gondolatai tétován csapongtak a lehetőségek között. Fejét lehajtotta, s öklével megdörzsölte a szemeit. Már reggel óta ott motoszkált a fejében egy gondolat, de olyan merésznek, s olyan hihetetlen tűnt eddig.
– A puskákat lehetne, Dezső bácsi?
Dezső nagyot nyelt, aztán megtörölte az arcát.
– Milyen nagy füstje van ennek a hitvány kis tűznek. Egészen könnybe lábad tőle az ember szeme.
Ahogy egymásra pislogtak, mindkettőjük szeme vörös volt már. Talán tényleg a füst miatt.
– Holnap hazahozzuk őket – dörmögte.
– De ahhoz kevés lesz az Apu pénze.
– Nem baj, kis Feri – mosolyodott el hetek óta először Dezső –, majd én kiegészítem!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.08. @ 09:41 :: Pintér Norbert
