Mert az a tavasz elsősorban a szalonkák utáni vágyról szólt. Bár mi akkor mindent elkövettünk, hogy a szalonkákról szóljon.
A Tél késve érkezett, s valamikor január közepén még tavaszias fuvallatok ösztökélték korai virágzásra az aranyesőt. A templomkert szélvédett, napsütéses oldalán sárga kelyhű virágfüzérek bontottak szirmot, hogy aztán néhány nap múlva az üvöltő, északi szelektől tépve leszakadjanak, a fagyott ágakról.
Észak küldöttének hűvös leheletétől homályos lett a határ, s egyetlen pillantásától dermedt madarak hullottak a földre. A fák hangos csattanással megrepedtek, s a korábbi napok melegében megduzzadt rügyek, átfagyva búcsúztak az élettől.
A Tél megkésett, s amikor jégből szőtt sudarú karikás ostorával a felhők közé vágott, szakadni kezdett a hó. Fehér palást alá bújt a mező, hó kucsmát kapott az erdő, és földig érő suba alatt roskadoztak a bokrok. Ez az öltöztetés aztán napokig tartott, s amikor úgy látszott, hogy több hó már nem férhet el a földön, őrjöngő szél érkezett. Ekkor néhol úgy tűnt, mintha a hó az ég felé esne.
Kavargó, szél fútta hóförgeteg rohant végig a tájon, s amerre elhaladt, simára borotválta a szántók fagyott rögű hátát, hogy aztán hegyet építsen az elé álló erdőszélen. Hetekig tartotta markában a téli Idő a határt, s szorítása csak február végén engedett. Akkor néhány napra kitisztult az ég, de a március hóvirág, pláne szalonka helyett – jégvirágot hozott.
Arktikus lehelet érkezett ismét, s a mínuszokkal sűrűn tűzdelt északi üzenet, méteres jégtorlaszok alá rejtette a nagy folyót. A Tavasz csak a naptárakban mutatta. Hóvirágot kerestünk, de helyette ismét havat kaptunk, néhány arasznyit.
Ki–kinéztünk ugyan a területre, de inkább csak megszokásból tapostuk a márciusi havat, s alkonyattal a sörétesek tétlenségre kárhoztatva lógtak karjainkon. A terepjáróba aztán lövés nélkül kerültek sötétedés után, hiszen a fagyos csendben céltalanok maradtak minden egyes alkalommal.
Szalonkákat vártunk, de hiába. Láttunk ugyan őzeket, közöttük egy már háncsos agancsú, ígéretes bakot, de bíbicet, pláne barázdabillegetőt még nem sodort elénk a Tavasz. Lemondóan ültünk vissza autónkba, s a holdfényben csillogó havas mezőn átvágva, hazafele igyekeztünk.
A hómezőn végig vágó fénykéve aztán megmutatta, hogy bár szalonkáinkat valahol délebbre, kényszerű pihenőre sarkallta a hideg, azért élt a határ. Őzek csipegették a hó alól előkapart repcét, a fehér hátú réten nyulak űzték egymást, míg a nádas mellett róka ügetett valami halaszthatatlan dologtól űzve.
… rókák!
Az elmúl hetekben szinte csak róluk szólt a nóta. Februárban, amikor a tél hidege nem tudta megdermeszteni a róka szerelmet, s a köteles óvatosságot feledtette a vágy, könnyedén puskavégre lehetett kapni őket. Volt olyan este, hogy három vörös frakkos lovag is terítékre került.
Vágyódó kiáltással keresték a beteljesülést, s amikor több érdeklődő összefutott a kis erdő mellett, parázs verekedés robbant ki, a csupa szerelem, csupa odaadás szuka kegyeiért. A rókahölgy csak kellette magát, kacéran forgolódott, s ahogy a sápadt hold végig folyt lángszínű bundáján, még jobban feltüzelte az érte küzdők vágyakozását.
Három rókalegény kerülgette egymást – és a kis szukát – az erdőszélen. Eleinte talán csak játéknak indult a birkózás, de aztán egy hirtelen mozdulat és egy havat felkavaró gyors perdülés, fogcsattogtató, bundatépő küzdelemmé változtatta az addigi békés estet.
Repült a felvágott hó, s a Hold ezüstös fényénél a külvilágról megfeledkezve űzték egymást a vetélkedők. A messzelátómat – amin a szerelembe belefeledkezett rókákat néztem – a kis öbű Remingtonra cseréltem. Szép dolog a szerelem, de, ha már itt tartunk, hát én is szeretem a – fácánlevest. A vadnyúl pástétomról már nem is beszélve.
A rókák egy pillanatra szétrebbentek, s a szálkereszt nem tétovázott. A jobb szélső, amelyik teljes oldalát mutatta felém, a lövésemre összerogyott. Társai értetlenkedve bámulták a mozdulatlan testet, de aztán megint egymás ellen fordultak. Újabb küzdeni akarásukat a megismételt dörrenés akasztotta meg, s miután létszámukban számottevő fogyás állt be, kelletlen futásnak eredtek. A kis 222–es mérges golyója azonban utána nyúlt a futóknak, s a hátul futó róka horpaszához kapkodva, lemaradt az elsőtől. A célirányosan megismételt lövés aztán végleg helyben marasztotta.
Gyors számolást végezve többtucatnyi megmaradó fácánt, s nyulat eredményeztek az alig egy perc alatt útjára engedett lövések. Szép este volt, s még akkor is jó volt rá visszaemlékezni, amikor a szalonka nélküli, üres tavaszi este eszembe juttatta a hármas terítéket.
Mert a szalonkák még március idusára sem érkeztek meg!
Pedig majd’ minden este kisétáltunk a fiatal tölgyeshez. Az ember magas fák jó rejteket, s még jobb kilátás adtak. De hiába néztünk várakozóan az alkonyi égre.
Aztán valamelyik este már nem is az égre pislogtunk. Kis konda tiporta friss csapás kanyargott az erdőszélen, s ahogy helyeinkre álltunk, akarva akaratlan, a bokrok mögötti neszekre kezdtünk figyelni.
… vaddisznók!
Sok estét és hajnalt töltöttem miattuk már az erdőn, s most hiába gyorsította fel bennem a vadászvért a szalonkák várása, a konda nyomainak fellelése új lüktetést hozott. Lehet persze, hogy csak a madarak utáni meddő leskelődés okozta, de a következő délutánon, már az öreg Mauser lógott a vállamon.
Ott, ahol a fiatal tölgyek rendezett sorát, vadbúvót adó sűrű akácos váltotta fel, kis magasles szerénykedett. Néhány méteres magasságából kitárult a határ, s mitagadás, a szalonkákat is könnyebben lehetett volna innen észre venni. Persze csak, ha jöttek volna.
Az alkony nem várt a madarakra, s valami túlszínezett, giccses képeslaphoz hasonlóan, vérvörös lángolás ölelte magához az erdőt nyugaton. Hatalmas sarkantyújú vén fácánkakas seperte szárnyaival a homokot, hogy aztán mellét kidüllesztve, valahová a bokrok mögé rohanjon. Hangos kiabálását még percekkel később is hallani lehetett.
Szalonkák nem jöttek. Helyettük a hold érkezett, s ahogy egyre fentebb kúszott az égen, ezüstös derengés folyt a földre. A les elnyúlt árnyéka lassan sétált a tölgyek között, s én már arra gondoltam, hogy ilyen kivilágításban nem mozdul a sertevad, amikor valami zörgés kapott lábra az akácosban.
Gyorsan kocogó lábak alatt roppant az avar, s én végképp elfeledve a szalonkákat, felemeltem a puskámat. Négy egyívású süldő zörgette felém a bokrokat, s néhány pillanat múlva már a lesem mellett szuszogtak. Futásuk megtorpant, s míg egyikőjük hosszan bámulta a kopott deszkákat, a többi türelmesen várakozott az erdőszél árnyékában.
Lövésről szó sem lehetett. A disznók tőlem csak pár méternyire ácsorogtak, s én még a szememet is lehunytam, gondolva, ha én nem látok, akkor ők sem látnak. Taktikám bevált, a kis konda tovább indult.
Talán valami szórót tudtak a környéken, de az is lehet, hogy az erdőn túli kis tóhoz igyekeztek megmártózni, vagy kagylót keresgélni. Célirányos poroszkálásuk lövésemre vágtába csapott, de a tölgyes katonás soraiból már csak hárman ugrottak ki.
Puskámat elzárva összepakoltam, és a kis süldőm után indultam. Három fasornyit vitte még a lendület a többiek után, de az erdőszélt már nem érte el. Arasznyira nőtt árvacsalán foltban nyúlt el, feledve kukoricát, dagonyát és kondát. Megpaskoltam a combját, és – milyen érdekes – miközben száraz levelű tölgyágat erőltettem a fogai közé, már megint a szalonkákra gondoltam.
A szalonkákra, akik nem tudni, hogy miért, teljesen elkerülték környékünket. Voltak ugyan vadászok, akik már láttak egyet–kettőt, sőt volt olyan, aki már lőtt is, de én még mindig csak a tavalyi emlékeimből éltem.
Pedig március végére már minden adott volt ahhoz, hogy területünkön nagyobb számban fordulhassanak elő a hosszú csőrű vándorok. A nap mind korábban kelt, s délelőtt langyos szellő cirógatta a duzzadt rügyeket. Délutánonként csendes eső permetezett, s az egyre később érkező alkony, soha nem látott színpompát festett az égboltra.
Szúnyogot nevelt a keréknyomban rekedt tócsa, s a feketerigók lágy füttyét, hangos békakórus nótája kísérte. Csodálatos esték voltak, s amikor végre előttem is elcikázott két szalonka, az idilli hangulatban simán hibáztam el őket. Duplára!
Nem is keseregtem nagyon.
– Ami nem megy, azt nem kell erőltetni! Egyébként sem lehet mindent meglőni – gondoltam –, de legalább már megtört jég. Ezeket a hangtalanul repülő, egymást űző madarakat – nyugtattam magamat – amúgy is nehéz eltalálni.
Néhány perccel később aztán, amikor egy hangosan cippogó, magányos vándor közeledett, már jobban figyeltem. Balról érkezett, s amikor fölém ért, majdnem megállt röptében. Ölyv módjára, lustán támaszkodott a levegőre, s én még másnap is azon töprengtem, hogy ezt a madarat, hogyan tudta elkerülni az a kis maréknyi sörét…
Aztán hasonlóan eredménytelenül kezdődött az április, majd így is folytatódott. Pedig láttam szalonkát, hol egyedül, hol párban, de lövéshez már sajnos nem jutottam. Így maradt a hiábavaló várakozás és a vágyakozás.
Bár később ez a vágyakozás, mintha már más irányt vett volna. Valamelyik este ugyanis egy hüvelyk vastag, foszlott háncsú akác suhángra lettem figyelmes az erdőszélen. A kis akác rongyos fehérsége agancsát tisztító, idősebb bakot sejtetett.
– Vajon melyik lehet? A középkorú, nagy szemágú hatos, vagy az öregebb visszarakott?
Megannyi kérdés, melyeket a következő hetek tudnak majd csak megválaszolni. A szalonkák utáni vágy tüze szinte észrevétlenül hamvadt el, s átadta a helyét egy új lobogásnak.
Az őzeknek…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.28. @ 14:00 :: Pintér Norbert
