( készült:A Mondák könyve c. könyv alapján)
( *= csend, += rendez?i FONTOS utasítás, leíratlan <>=fényváltás)
Mese (?)
Szarvas: Hullatja levelét az id? vén fája. Pirossal verseng?,
rozsdaszín? és halk szavú sárga meg zöld levéllel
terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek,
üljünk a vén fa alá. Régi-régi id?r?l, hajnalok hajnaláról
mesélek most nektek. Messze-messze Napkeleten repülünk,
kakukkf? illatú füves pusztaságba, ahol szilaj paripákon
száguldoztak a puszta fiai, hívó kürtök szava zengett,
s négy égtáj visszhangozta deli vitézek harci kiáltását.
Oda repülünk, ahol rettenthetetlen h?söket nevelt a szárnyas id?:
bátor pillantású férfiakat, h?s lelk? asszonyokat,
akiknek tetteit ámulva csudálta a világ.
Hol volt, hol nem volt, akkor az Id? fája, a
Tetejetlen Fa is fiatal, szép, sudár fa volt még…
*+
Pacsirta:(ébred) Dics?, dics?,
Kikelet, kikelet,
Kivirít, kivirít,
A pipacs, szarkaláb,
A virág, a virág,
Mind!
(Hirtelen kürtök szólalnak meg, kezd a puszta megelevenedni. Kilép sátrából fehér, aranyos szegély? köntösében Nemere, a dics? fejedelem. Megáll Napkirállyal szemben, fehér köntösén keresztbe fektette karját, majd ahogy atyáitól tanulta köszöntötte a Napot, meghajolt, egyvégtében háromszor +)
Napkirály éneke:
Én mondom énekem – aki a világra ügyelek
Szakadatlan járom az ösvényt, a réges-régi nagy utat.
A puszták felett robogok, s átvágok a hatalmas Rif hegyeken,
Sátrakba pillantanak szemeim, és mindent tudok,
Setét erd?kbe lesek, s mindent tudok,
Homlokotokról olvasni tudok,
Én bocsátom alá a fényességet, én adom a meleget,
El?zöm a sötétséget, világosságot hozok,
Kergetem a hamisságot, az igazságért vagyok,
Én, aki a világra ügyelek.
Nemere: Köszöntelek, s?vem, Napkirály. Örülök, hogy fényes orcádat
felénk fordítottad, s méltónak találsz arra, hogy ma is rád tekinthessünk.+*
(elindul felé Szarvas, harci ruhát hord magával, elkezdi öltöztetni Nimródot)
Jó táltos, még ki sem aludtam menyegz?met, még ki sem aludt az
áldozati t?z parazsa, szép asszonyomtól s két fiamtól nehéz búcsút vennem.
De én tudom a törvényt: a puszta fiai mindig segít a bajba jutottakon.
Mert Hadak Ura is úgy akarja, háborúba indulunk.
(Enéhhez) ne búslakodj, asszonyom, nem tart soká ez a háború. Nem is háború ez, csak olyan csetepaté.
Enéh: Uram, kérlek, siess vissza, fiaid növését vezesd, ne hagyd el árvának ?ket.
Szép, virágos bölcs?be fektetem ?ket, piros szalagot kötök a mosolygó arcú karjára, kék
szalagot a nevet? szem?ére. A piros szalagos legyen Hunor, a kék szalagost nevezzék
Magyarnak. Piros hímet varrok Hunor ingecskéjére, kéket Magyaréra.
Piros nyereghímzés? lovon, s kékkel szabottan lovagolnak majd, de kérlek, uram.
Nemzetségdíszüket te tedd föl nekik évek múlva.
Nimród: Visszajövök….
++
<><><><>
Szarvas: A tornác elé vert faragott oszlopról sas madár és szarvas nézett a Nappal
farkasszemet. Büszkén hirdették itt lakóknak s idegeneknek, mint magának Napkirálynak: itt a Világ Közepe!
Pacsirta: Mert nem akármilyen hajlék volt a sátorpalota! Sok cifra szobája,
középen aranyos oszlopokon nyugvó, tágas terme volt, nagy kényelemre,
A négy karavánút keresztezésénél emelték, a négy út a négy égtájnak futott.
Északon a Togora folyó felé, a nyári nap alatti tájnak indulva India felé visz az út,
Napkelet felé vágtatva pedig a Nagyfallal védett mesés Kína messzi birodalmába.
Szarvas: E helyütt nevelkedett a két szép dalia, Hunor s Magyar. Születésükkor megjósolta, „valaki”, hogy ?k lesznek azok, kik megtalálják a világ rámájának aranyos szegletét.
Pacsirta: És megtalálták?
Szarvas: Én mondjam meg? Figyelj csak!
Pacsirta: Nem hiszem el, hogy két fiú csak úgy elindult és megkereste a világ rámájának aranyos
szegletét – minden segítség nélkül.
Szarvas: Ki mondta, hogy segítség nélkül? A két fiú kora tavasztól kezdve egészen addig, míg a hó le
nem hullott, a ménesjárás s a birkalegeltetés szerint terelték csordájukat, s ez utak alatt
össze barátkoztak Jófüvek Tudójával, majd testvérüknek is fogadták azt. ?k hárman iszony messzeségeket barangoltak be, de végül csak leesett a hó, s vissza kellett térniük sátraikba.
<><><><>
Nemere: (olvassa)A tudás tudományára tanítsd meg fiaidat, s ha annak már becsülettel a végire
jártatok, hasítsátok ketté a táltos pálcáját, s amit benne találtok, aszerint cselekedjetek!
Hunor: Tudunk mi már eleget! Minek törjük tovább a fejünket. A lovaglásnál nincs nagyobb tudomány!
Nemere: Igaz, hogy a lovaglás mesterségét még nálam is jobban megtanultátok.
Ha akartok, vágtázva nyilaztok, derékból kifordulva lövitek le a futó vadat.
Megismertétek a harc szépségét, fájdalmait. Bejártátok a szép virágos bölcs?t, a kerek Turánt. De ennél még van nemesebb tudomány is, amely nélkül vitéz hiába ül a paripára. csak az gy?z, akinek a tarsolyában van a tudás tudománya, aki ismeri a varázsos igéket, aki füvek, fák titkait érti, aki a titkokat a csillagokból is kiolvassa. Itt van a tél. Megvastagodott az este. Sátratokba hívom a Párducot. Vele beszélgessetek, s amit csak tudni akartok, kérdezzetek meg t?le. Nem bánom, fogjátok meg, hátha van, amit ? sem tud!
Hunor: Nosza, találd ki, jó táltos, mi ez?
Magyar: (Jófüveknek súgva) Göncölszekér!
Párduc: Hah! A halászfalvak lakói erre mondják, hogy jávorszarvas, mit Atyácska hat lábbal bocsátott a földre. Közönséges ember nem tudta elejteni, egy erdei manót bíztattak fel, hogy üldözze. A manó a havas pusztán hótalppal kergette, amíg utol nem érte, s le nem nyilazta. Két utolsó lábát levágta, s így csak négy lába maradt. A jávorszarvas azonban feltetszett az égbe, s jávorcsillag lett bel?le. A manó hó talpaiból lett a tejút. Nosza! Most mondjátok utánam!
Gyere ide, s nézd meg a köntösöm ujját, nem hagytam-e el véletlenül benne valamit?!
Jófüvek: Semmi nincs benne.
Magyar: Üres.
(Párduc el?vesz egy tojást a köntös ujjból)
Hunor: Egy tojás?!
(Párduc rákoppint, s a tojás 3 részre szakad)
Hunor: Ezt hogy’ csináltad?
Párduc: Várjunk mindennek a sorára. Majd, ha jó kedvem lesz, elárulom a titkát, de most ti mondjáto meg sorban, mit láttok magatok el?tt?
Magyar: Ez itt két hegy. Olyan közel kerültek, majdhogy össze nem értek. Az út éppen közöttük visz keresztül. Az a sárga ott a nagy bozontos Medve, amelyik egy szép napon odaért a két szikla lábához. Át akart menni közöttük, de olyan kövér volt, hogy sehogy sem bírt befurakodni a két szikla között hasadékba. Ekkor így szólt a bozontos: Hallod–e két szikla, állj el az utamból, mert én vagyok az állatok királya! – A két szikla erre visszakiáltott: Már miért állnánk odébb? mi a sziklák királya vagyunk, s a K?száli Király a mi gazdánk, eridj, kérd meg ?t, parancsolja nékünk! – A bozontos erre rájuk mordult: Nem megyek én a K?száli Királyhoz,nem is tudom arra a járást…
Hunor: … A sziklák válaszolták: Kérdezd meg attól a madártól, aki ott az úton csipegeti azt a lapockacsontot. – A medve erre megkérdezte: Miféle csont az? – Egy medvéé – felelték a sziklák – amelyik nem hallgatott ránk, nem kérdezte meg a K?száli Királyt, s közénk furakodott, beszorult, s lapockacsontjairól éppen most csipegeti le a madárka az utolsó hús cafatokat…
Jófüvek: … erre a bozontosban megh?lt a vér: Na, akkor inkább itt maradok, úgyis csak a nagy futást akartam kipihenni, egy fehér paripa ugyancsak megszalajtott. – Azzal leült a lapos k?re, s ott maradt pihenni.
Párduc: Derék felelet volt, megdicsérlek érte!
És most hallgassátok meg, én mit mondok err?l a tojásról:
Az erd?n lakó testvérek úgy tartják: a világ ura úgy lett, hogy a Leveg? Tündérke alászállt a tengerre, s a víz hulláma hétszáz esztendeig ringatta. Kisgyereket várt, de csak nem született meg a gyermek. Hát egy nap kacsa repült el felette, helyet keresett, ahova fészkét rakhatná. Megpillantotta Leveg? Tündérkét, és az ölébe rakta aranytojásait. A tündérke öléb?l azonban legördültek az aranytojások, s széttörtek. A tojás alsó feléb?l lett a Föld, fels? feléb?l az ég boltozatja, sárgája fels? feléb?l pedig a Nap. Ezt jelenti hát a két lúdtojás meg a sárgája.
Tanultak hét pecsétes titkokat, megannyit, fel se lehet sorolni!
Pacsirta: Megtanulták azt is, mire kell vigyáznia egy h?snek, hogy a rossz hatalmat ne nyerjen fölötte.
Párduc: Tanultak bátorságot, s akarater?t, Magyar még a b?bájoló szavakat is fejb?l fújta.
Nimród: A pálcában ez állt: a tudás tudománya semmit nem ér a mesterség tudománya nélkül!
<><><><>
Hunor: Íjjak itt és íjjak ott, mindenhol íjak. Vagy ezer íjkészít? van itt. Nem lehet olyan nehéz. No, Hunor, meglátjuk, meg tudod-e tanulni. Majd holnap…
Íj 1: No, ez a legény se tudja, mire vállalkozott! Az íjkészítés tudományát ugyan meg ne tanulja.
Pedig ez a mesterségek királya!
Íj 2: A többi csak ezután sorakozhat! Maga Atyácska tanította meg az íj készítésére az embert,
de ez a legény még azt se tudja, melyik fa ágát kell kiválasztani az erd?n az íjhoz.
Íj 1: Ez még semmi, de azt honnan tudná, hogy az ágakat meg kell faragni? Nem ilyen
legénykorban kell ezt a mesterséget elkezdeni!
Hunor: Bizony igazuk van, ha hencegnek is! Irány a szomszéd nyeregkészít?!
Így. Végre. Akkor, majd holnap…
Nyereg 1: Ez a szegény fiú bizony nagy fába vágta a fejszéjét.
Nyereg 2: Há’ ja.
Nyereg1: A nyereg készítés tudományát ugyan meg nem tanulja.
Nyereg 2: Há’ ja.
Nyereg1: Fiatal korban kell ezt elkezdeni, hiszen ez a mesterségek királya!
Hunor: Kezdem unni. De szó mi szó, igazuk van. Valami könnyebbet kell keresnem.
Irány a harmadik falu. Ott kovácsmesterek laknak. Majd csak találok valamit.
Kalapács: Az elmúlt éjszaka künn jártam, s hallottam, hogy kérkedett az íj meg a nyereg, hogy ó de különbek ?k! Még szerencse, hogy nem hallották egymás szavait, mert hajba kaptak volna. Pedig hát lenne íjas mesterség, ha nem lenne üll? sem kalapács? Ezt nem azért mondom, hogy kérkedjem, de na. Így van.
Üll?: Így van, bizony, barátom! Ha mi nem volnánk, hát honnan szerezne az íjász mester metsz?szekercét, honnan lenne a nyergesmesternek fejszéje, f?része, kézbeli vonója?!
Kalapács: Aki ezt a mesterséget kitanulja, az olyan kardot kovácsolhat, hogy nincs az a b?r pajzs, amely el?tte megállhat! Éppen ilyen markos legény kellene kovácsnak, mint ez a hét alvó!
<><><><>
Magyar: Mire végzi, öreganyám?
Csicsi: A puszta fiai közül én vagyok a legöregebb, tíz tavasz telt el, hogy álomra hajtotta fejét az, aki nálam is öregebb volt. Miel?tt meghalt hívatott magához, és azt mondta: Csicsi, utánam sorba te vagy a legöregebb, én éppen kétszázhúsz tavaszt értem meg, itt van az életem fája, amióta az eszemet tudom, minden tavaszon egy rovást tettem rá. Te akkor születtél, amikor én az ötvenedik rovást ejtettem. Az én órám ma elközeledett, s nagy titkot kell tovább adnom. Te éppen százhetven tavaszt értél meg mostan. Neked adom át a titkot.
Most én élem végóráim, Magyar fiam, rád hagyom a titkot: apáink hagyták ránk, én most tovább adom végre: egyszer, régen, mikor még a Hadak Ura is ellátogatott közénk, ránk bízta a világ rámájának aranyos szegletét, hogy azt keressük meg, s arra vigyázzunk, mert az a miénk. Azt is meghagyta, hogy merre van a szeglet: jobbra. Akkor kell indulnunk, mikor a Hadak Ura a b?vös kardot lebocsájtja a földre.
<><><><>
Lúdvérc: Aranyos szeglet? Hunor! Szépmez? Szárnyának b?zös vére!
Gonoszság lelke szállj meg! Kegyetlenség lelke szállj meg! Halálos rossz lelke, szállj meg!
Én nem felejtek! Az asztal végére ültettek, Kalamónát megöltétek, s most a szépszegletre
vágytok? Ha hét lelked van, Hunor, akkor is meghalsz!
(Közben Hunor és Jófüvek Tudója helyet cserél az ágyban egymás mellett. Bejön Lúdvérc, felkapja
Jófüveket Hunor helyett, s szalad vele. Jófüvek ordít, a sátor felébred)
Engem ugyan meg nem fogtok! Jó Holló lovam repít, s elrejt az éjszaka sötétje!
Magyar: Nem hagyhatjuk a bajban Jófüvek Tudóját! Gyere már!
Hunor: Igen ám, de sötét van, mint a bunda gallérja alatt. Meg nem találjuk!
(Magyar leveszi övér?l a kürtöt. Belefúj. A távolban egy jelz?t?z kezd égni. Majd még egy, egy újabb, és még sok száz. Nappali világosság kerekedik)
Lúdvérc elhajítja Jófüveket, majd egy nagydarab fát is utána dob. Belebújik egy kígyó levedlett b?rébe.
Magyarék megtalálják Jófüveket.
Jófüvek: Jó pajtások, érzem, hogy eljött az órám. Miattam ne búslakodjatok. Én vagyok az els?, ki a szép szegletért a csatában elesett. Csak arra kérlek benneteket, meg ne mondjátok anyámnak, hogy meghaltam. Mondjátok inkább azt, hogy házasodni mentem, hogy láttátok, amint szép mátkám fejér?l a virágkoszorút levettem. Mondjátok azt, hogy a lagzimon dalos madarak fújták a nótámat, maga Napkirály volt a násznagy, s a Hold a nyoszojólány… a szép szegletr?l… el ne feledkezzetek…
A három kemény férfi hangtalan meredt maga elé. Majd szólítatlan egyszerre kirántották övükbe szúrt
kétél? t?rük. Összeérintették a három t?r hegyét, s ott a fiú holtteste mellett iszonyú bosszúesküt
mondtak.
Majd a t?röket jobb orcájukhoz szegezték, mély sebet szakajtottak azon. Alig hullott le az els? vércsepp.
érezték, hogy iszonyú er? száll a karjaikba. Nekivetették vállukat a fának, meghuzakodtak, s a szálfa
derékban kettétört.
Jófüvek Tudóját gyengéden felemelték, s visszatértek vele a sátorpalotába.
Hadak Ura: Hüvelykpiciny! Most aztán fogd ki az ökreidet s addig feléje se nézünk a Csillagszekérnek,
amíg el nem készül a b?vös kard. Már ütött a két fiú indulásának arája, nem nézhetjük,
hogy Lúdvérc sorra levágja a h?snek való daliákat!
Hüvelykpiciny: Igen ám, de mi lesz addig a világgal? Ha nem húzatjuk, még leszakad!
Hadak Ura: Ne félj te attól! Jól kikötjük! Na de! Eddig minden esztend?ben hármat ütöttem a kardra a hétfej? kalapáccsal, s a többi id?ben edzettem. Most meggyorsítjuk a munkát, de kéne az él?-haló vízb?l, úgy gondolom, az edzéshez jó volna.
Hadak Ura: B?vös lélek szállj belé- kopp!
Acél er? szállj belé- kopp!
Nagy bátorság lépj elé- hopp!
Hüvelykpiciny: Mint a fakard a ködöt- kopp!
Üssed a tar üstököt- hopp!
Úgy vágd, mint kés a tököt- kopp!
Hadak Ura: Még az apád se sajnáld- hopp!
Ahol éred, csépeld, vágd- kopp!
Ha Lúdvérccel cimborált- hopp!
Hüvelykpiciny: Két szemed legyen nyitva- kopp!
Ez ám a h?sök titka- hopp!
Légy a rossznak kalicka- kopp!
Hadak Ura: Csengjen-bongjon a vasad- hopp!
Halljam itt fenn is szavad- kopp!
Szádon ne legyen lakat- hopp!
Hüvelykpiciny: Soha rozsda ne érjen- kopp!
Ellenség t?led féljen- hopp!
Az utadból kitérjen- kopp!!!
Hirtelen hatalmas sípolás, ordítás a földr?l – hát valaki el akarja oldozni a kötelet, s a föld asszonyai
mind jajongnak!
Hadak Ura: Kötik a kötelet! Még eloldozzák a világot! Gyerünk, a nem jóját!
(Lúdvérchez) Mit keresel itt, kecskeszakállú?
Lúdvérc: Makkor szedni megyek az erd?be.
Hadak Ura: Miért nyúltál a kötelünkhöz?
Lúdvérc: Én nem nyúltam hozzá! Az erd?re igyekeztem, makkot akartam szedni, szép kocák híznak
az ólamban, nekik szedem a makkot. Megbotlottam a kötélben.
Hüvelykpiciny: Hozzányúltál, hiszen megfogott!
Lúdvérc: Hogy félrelökjem az utamból!
Hadak Ura: Hol a zsákod, amibe a makkot szeded?
Lúdvérc: Itt a tarsolyom, abba szedem!
Hüvelykpiciny: Mennyi disznód hízik otthon?
Lúdvérc: Egy híján száz!
Hüvelykpiciny: S egy tarsollyal elég nekik?
Lúdvérc: Miért ne lenne?! Csak ti fizessétek meg a káromat.
Hadak Ura: Milyen károdat?
Lúdvérc: Elszakadt a köntösöm ujja a kötélen.
Hadak Ura: Várj csak, megfizetjük!
<><><><><><>
++++
Tavaszünnepre készül?dnek az emberek, szállingóznak szét, sokan, mindenki foglalatoskodik, vidám a
színpad, a nép leányai lassan elkezdik énekelni:
Nép leányai: Virágzik a cibere,
Hajnallik a zsendice,
Repül a töltött csirke,
Utána a derelye,
Felöltözött a laska,
Paszomántos nadrágba,
Utána hamis kása,
Magas szárú csizmába,
Ki a zsírost nem állja,
Pillantson a bográcsba!
Nép fiai: B?vös er?d bontsd ki menten!
Repülj szélnél sebesebben!
Szél királyfi borzolja lombod!
Friss bor öntözze kiszáradt torkod!
Kard! Íjj! – Hó! Gyá!
Vágtázz túl Fekete Szélanyán!
Kard! Íjj! – Hó! Gyá!
Vágtázz túl a Sárga Szélanyán!
Kezd a két dal összeérni, a lányok is ismét belépnek, s a nép kezd rendez?dni, a sámánok középen, ez egy igen er?s koreografikus mozgásos rész, nem lehet pontosan leírni, ami biztos, a négy táncosnak itt nagy szerepe lesz, plusz Vidrának és a többi sámánnak.
Amikor már úgy túl van egy er?s tet?ponton a fent említett koreográfia, akkor elkezd?dik egy lassabb,
lírikusabb rész:
Földanya éneke:
Én mondom énekem – a ti édesanyátok,
Jóságos vagyok, kezeim melengetnek titeket,
Megsimogatom a fákat, és rügyeket bontanak,
A virágokat én öltöztetem fel,
Erd?kkel díszítem a földet, nádassal kerítem a vizeket,
Gyenge füvet nevelek, hogy fáradt testetek rajta megpihenjen,
Tiszta forrást bugyogtatok, hogy igyatok,
Fiaim vagytok s én a ti édesanyátok,
De csak bátornak adok szállást, a gyengét nem kedvelem,
Nekem járó étel – s ital áldozatot megadjátok,
Legyetek hozzám hasonlatosak.
Vidra: Csendesen legyetek!
Jó s?vünk, Napkirály, ki már félútban vagy hazafelé, adj jó egészséget az új esztend?be!
Jó ?sök, fogadjátok el! Földanya, fogadd el!
(koreográfia)+++
<><><><>><><><>
Madárvijjogás, Turul érkezik, teljes csend lesz. Kezében kard. Megáll Hunor el?tt, a kard hegye Hunorra
mutat.
Turul: Íme, itt a b?vös kard, melyet, tudjátok meg, a Hadak Ura Szépmez? Szárnyának ígért. A
rendelés szerint azt illeti, akire a kard hegye néz. Örüljetek puszta fiai, hogy Hunorra esett Hadak Ura választása!
Ím a te kezedbe helyezem a kardot, b?vös kard lelke, szállj Hunor szívébe!
Indulj hát!
De a kardot ne vidd magaddal- r?zsekévéb?l tornyot emeltess neki, s amíg a pusztában a
kard, a puszta fiai legy?zhetetlenek maradnak!
Magyar: Jó testvérem, balsorsban, jó sorsban egyek voltunk eddig is. Én veled maradok továbbra is,
vígy magaddal engem.
<>
Turul: Másnap reggel Nemere seregéb?l ötven- ötven szép daliát maguk mellé választottak. A
vitézek szárított húsport tettek tarisznyájukba, mit csak forró vízbe kellett dobni, s máris ízletes húsételt ettek.
Sírt belül Enéh lelke, de szeme mosolygott, úgy búcsúztatta fiait, aztán atyjuk elé léptek, hosszan egymás szemébe néztek, úgy búcsúztatták egymást. Kilovagoltak Jófüvek Tudójának sírjához, s t?le is búcsút vettek. Felnyerítettek a paripák, s elindultak jobbra, mindig csak jobbfelé.
Vasorrú Bába jön, varázsol, koreográfia.
Hát ahogy nyargalnak, hogy történt, hogy nem, de egyt?l egyig sántítanak a lovak, mintha mindnek kiment volna a lába. Vizsgálgatták, nézegették a lovakat, kenték leölt vadak zsírjával, vízzel locsolgatták, de csak nem tudtak futni.
Hunor: Arany Atyácska,
Arany Atyácska,
Virágszemeddel pillants ide,
Aranyszemeddel pillants ide,
Ó, Atyácska, miért jutottam ilyen szerencsétlenségre?
Észreveszi a földön ül? Turult. Odamegy hozzá, fejét simogatja.
Repülj utadra, szegén madaram! Legalább te szállj, ha nekünk itt kell töltenünk a drága
id?t!
Turul: Jó tett helyébe jót várj! Elárulok neked valamit! A te lovaidnak nem menült ki a lába,
hanem a boszorkány tette ?ket sántává. Ezért ne is tégy egyebet, hanem mondok néked
egy varázsigét, tedd lovaid lábára a kezedet, s mondd el félhangon, meglásd,
megjavulnak!
Vidra: Alig mormolta el Hunor el az els? szót, hát jó Rigó lova egyszeriben ugrándozni kezdett.
Tüzesebb lett, mint valaha!
Igen ám! De látja ám Magyar, hogy daliái mind hullnak le a lórul, mint a fa levele – hát
itt valami baj van! Költögeti ?ket, rázza, vízzel locsolja, hát semmi.
Magyar: Arany Atyácska,
Arany Atyácska,
Virágszemeddel pillants ide,
Aranyszemeddel pillants ide,
Ó, Atyácska, miért jutottam ilyen szerencsétlenségre?
Meglátja Vidrát, aki húzza maga mögött az egyik lábát. Oda megy hát, kihúzza talpából a tüskét.
Vidra: Jótett helyébe jót várj! A te vitézeidet nem álomkórság szállta meg, hanem a boszorkán
varázsolta el! A boszorkányt pedig csak akkor tudod elkárhoztatni e világról, ha fejére
teszed kezed, s elmondod a varázsigét: „csiribú- csiribá- hulljon vére”! A Boszorkát pedig
messze innen, a borzalmak pusztájában találod! Indulj hát!
Magyar: De merre?
Vidra: Jobbra, fiam, mindig jobbra! Fogd vitézeidet, terítsd fejükre kend?d, jelöld meg ?ket
véreddel, az kitart egy darabon, de az átkot el nem múlasztja. Menj! Siess!
Szarvas: (de úgy, hogy nem látszik, hogy ki beszél):
Megjelöli a vitézeket saját vérivel, mit t?rével fakasztott magából, a vitézek felállnak, s
elindulnak, vánszorogva, de egyre gyorsabban, a végén már szinte teljesen jól vannak,
kiegyenesedve, frissen mennek.
Ekkor megjelenik az ösvényen egy gyönyör? szarvas, megmutatja magát a lemen? nap fényében, majd tovaszalad.
Hunor: E szép vadat csak Napkirály küldhette utunkba! Azé a vad, aki utoléri!
Vitézek: Hujj, hujj, elébe!(koreográfia)
Magyar: Bátyám, ne menjünk mi a vadra! Emlékezz jó táltosunk szavára! Mikor búcsúztunk, azt
mondta: Napkirály vezet? kezét el ne engedjétek, arra tartsatok folyvást, amerre
nyugodni leszáll, arra van jobbra! Még eltévedünk, bátyám!
Hunor: Magyar! Szép zsákmány a díj, s te itt hagynád? Csak a gyermek beszél így!
(kürtjébe fúj) Irány! Vitézek! Hujj! Hujj! Elébe!
koreográfia<><><>+
Vadászok:
Hajtsa, hajtsa, a vadász,
Íjvessz?det zabolázd!
Vágd el! Tépd el! Törd el!
Törd el! Tépd el! Vágd el!
Lépted, harcos, szaporázd,
Hujj! Hujj! Elibe!
Vágj!
Elibe!
Hujj, hujj elibe vágj!
A nagy ordítás és vad ?zés közepette Szarvas felveszi emberi alakját, s bár körülötte mindenki ?t keresi,
mondja a történetet
Szarvas: A szarvas csalta, csalogatta ?ket egyre beljebb az erd?be, a nap is lassan lenyugodott már, csak nem csípték meg a vadat! Hunor daliáiról a vér kezdett lekopni, ahogyan futottak, s izzadtságuk letörölte a jelölést, mellyel az álomkórt ?zték. A vad csaknem lett meg, mikor egyszerre hatalmas, kietlen pusztaságba találták magukat. A sivár puszta – futott át Hunor agyán, de másra nem volt ideje gondolni, mert látta ám, hogy testvére, s mind az összes dalia lefordul a lóról. Csend.
Falka: Huuuuu!!!!!(farkas vonyítás)
Vörös, villogó szem? farkasok veszik körbe Hunort. Koreográfia!( Hunor és Párduc)
Hunor Párduc: Szépmez? szárna, segíts!
Párduc: Hogy meddig feküdt, maga sem tudta. Iszonyú szomjas volt. Eszébe jutott, hogy nála
van a tartalék kulacsa. Alján cseppnyi víz.
Magyar: Vizet! Egy korty vizet!
Hunor adott néki inni, majd körbehordozta a kulacsot a többi félholt dalia között, míg végül se vize, se
élete nem maradt több.
Hüvelykpiciny: Ne feledd, Hunor, az ember azért él a földön, hogy küzdjön. Igazi ember vagy, nem
csalatkoztam benned. Lásd, hogy a hadak ura sem hagy el téged, pillants fel az égre!
Es?. Hunor elájul. Sötét. Lassan kivilágosodik egy rész, körbe tündérek ülnek, táncolnak, nevetnek. A kör
közepén egy tündér, a körön kívül egy tündér.
Hunor felébred az énekre, majd Magyar is, s a daliák is mind. Leselkednek.
(Koreográfia)
Vadrózsa: Én egyedül járok!
Királyfira várok!
Kit adsz nekem,
Kivel haza mennem?
Küls? tündér: Rettenetes farkast!
Vadrózsa: Nem kedvelem én azt,
Nem szeretem én azt!
Csúf maga, ruhája,
rongyos a bundája!
Én egyedül járok,
Királyfira várok,
Kit adsz nekem,
Kivel haza mennem?
Küls? tündér: Szépséges királyfit, jó Hunor királyfit!
Vadrózsa: Kedvelem én azt
Szeretem én azt!
Szép maga, szép ruhája,
Lobogós ingválla!
Hunor úgy meglep?dött a neve hallatára, hogy elfelejtett bujkálni is, s ?t követte a száz dalia. A tündérek
észrevették, hatalmas csend támadt.
Magyar: Hajj vitézek,
hajj elébe!
Vadászok: (vidám verzió):
Hajtsa, hajtsa, a vadász,
Íjvessz?det zabolázd!
Vágd el! Tépd el! Törd el!
Törd el! Tépd el! Vágd el!
Lépted, harcos, szaporázd,
Hujj! Hujj! Elibe!
Vágj!
Elibe!
Hujj, hujj elibe vágj!
Hunor: Megkövetlek, szép leányka, már megbocsáss, hogy így rátok törtünk, de féltünk, hogy
elröpültök!Hát kik vagytok ki, édes galambom, tündérem?
Vadrózsa: Tündérek, kiket a gonosz boszorkány tartott eddig rabságban e szép földön, mit kiessé
varázsolt búnak! De te, szép dalia, megszabadítottál, megölted két fiát, a két hatalmas
farkast, s a boszorkány ereje semmivé foszlott, nézd, a tájról is leszállt az éj, a rút, a
gonosz, s szép nevet?s még a f? is alattunk!
Turul: Édes lányom! Édes fiam! Hunor! Ásó kapa válasszon el titeket, s itt mindenkit egymástól, de kérlek, nemes daliák, maradjatok velünk!
Van itt méz, tej, kenyér, s rengeteg vad, szabad föld!
Pacsirta: S a puszta kis pacsirtái e pillanatban zengték legszebb dalukat:
Dics?, dics?,
Kikelet, kikelet,
Kivirít, kivirít,
A pipacs, szarkaláb,
A virág, a virág,
Mind!
Párduc: Kés?bb jött Attila, az Isten ostora, majd István, felvettük a kereszténységet, Mátyás
igazságoskodott…
Szarvas: Találtunk fel Rubik kockát, C- vitamint, zsíros kenyeret, gyufát, golyóstollat…
Pacsirta: Szült országunk Liszt Ferencet, Puskást, Jedlik Ányost s még sok-sok mindenkit.
Párduc: Részt vettünk két világháborúban, persze, mindig vesztes oldalon, de nem baj, hiszen volt már oda Buda, meg ide Buda, de voltak Törökök, Tatárok, jártak, dúltak, halt ki Árpádház, nyertünk aranyat vízi labdából, vészeltünk Mohácsnál, szomorkodtunk Trianon miatt.
Vidra: És most?
Szarvas: És most? Most kérlek: Boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vagy várunk a szarvasra…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.28. @ 13:00 :: Pogány Gábor Máté
