Valahányszor a villamos a megállókhoz közeledve fékezett, Rékasi Kornél elveszítve egyensúlyát kevés híján beleütközött a mellette álló Kovács Jánosba. Aktatáskája el?relendült, enyhén térden bökte Kovács Jánost, s épp egy araszon múlt, hogy a fejük egymáshoz nem koccant. E szerencsétlenséget csak az akadályozta meg, hogy Rékasi Kornél ujjfehéredésig kapaszkodott az oszlopba, nehogy egy centiméterrel is közelebb kerüljön Kovács János csíkos vászonszatyrához, amelyet úgy szorongatott a melléhez nyomva, mint valami csecsem?t.
Az összeütközés már csak azért sem lett volna szerencsés, mert a fent említett vászonszatyorba egy üveg rum volt bebugyolálva, amit Kovács János a felesége egészségére akart kiüríteni. Mármost, ha ennek az üvegnek valami baja esik egy hirtelen fékezés alkalmával, nem zárható ki, hogy Kovács Jánosnak viszketni kezd a tenyere azért a régi bicskáért, amit a pufajkája zsebében ?rzött.
Rékasi Kornél azonban kitartóan szorongatta az oszlopot, s igyekezett elterelni a gondolatait a gyanús külsej? vászonszatyorról. Ami az ? aktatáskája tartalmát illeti, most épp annyi joga lett volna az egészet a mellére vonni, ahogy Kovács János tette a maga cókmókjával. Nehezen szerzett színházjegyek lapultak a táskában, s Rékasi Kornélnak dagadt a keble a büszkeségt?l, hogy kapcsolatai révén szert tehetett rájuk. Milyen jó lesz majd elmesélni Adélnak, hogy mennyit fáradozott értük!
„Sok id?mbe telt, de ne aggódj, érted én mindenre hajlandó vagyok” – ezt fogja mondani, s Adél majd pirulni fog, mert erre minden szemérmes n?nek pirulnia illik.
„Meglásd, Juci, ma nem iszom sokat” – mondta magában Kovács János. – „Pohárból fogok inni, az asztalnál ülve, és lehalkítom a rádiót.”
„Az el?adás után étterembe viszem” – morfondírozott Rékasi Kornél. – „Bort fogunk inni, vöröset. Egy keveset csak, hogy Adél láthassa, én tudom, mi a mérték. Azután mesélek neki az új projektr?l, amin dolgozom. Nem fogja érteni, ezért úgy néz majd rám, hogy a csodálattól megolvadnak azok a csokoládészemei. Ki tudja, talán már most megnyerem éjszakára…”
„Juci, még most is ott az illatod a párnában. Sose fogom kimosni. S legutóbb, amikor azt az üveg whiskyt szereztem, én esküszöm, hogy hallottam a nevetésed. Tudom, hogy részeg voltam, de akkor is hallottam.”
„Még nem árulom el neki, hogy hamarosan el?léptetnek. Nem akarom, hogy túl büszkének lásson. Majd, ha kicsit már elb?völtem, ha elérzékenyült. Lehet, hogy picit fejébe száll a bor. Akkor még az is meglehet, hogy felhív a lakásába. Minél jobban akarja, annál inkább szabadkozom majd. Így biztos elnyerem.”
„Apám, ha látna, bottal verne el. De már nem lát. Már nem lát senki. Juci, hogy csapkodnál a rémülett?l, ha tudnád, hogy a szomszéd fel akart jelenteni. Csendháborítással vádolt. Megpróbáltam neki elmagyarázni, de nem értette. Káromkodott, s én sem hagytam magam, mert az alkohol bátorságot öntött belém. Ha láttál volna, Juci! Aztán mégis elszégyelltem magam, mert a vitrin üvegében láttam a szemed, ahogy odavág, mint amikor eladtam a nagypapa utolsó festményét, hogy gy?r?t vegyek neked. Azóta már nem hallgatom éjjel a rádiót, nappal is csak halkan, és soha nem énekelek részegen, mert félek a szomszédtól.”
„Jöv? héten a kávézóban rá fognak kérdezni. Nem, nem, kedves öregeim, a hölgy becsülete az els?, egy szót sem húztok ki bel?lem. Ebb?l tudni fogják, hogy megtörtént, s nem hagynak nyugtot, amíg el nem mesélem. Épp csak annyit mondok majd, hogy irigyeljenek.”
„Juci, mi lesz velem? Ha éjjel felébredek, hangokat hallok a csendben. A tiédet, másokét, akik elmentek. Kiáltanék utánad, de nem merek a szomszéd miatt. A koporsóban úgysem hallanád. Már a rádiót sem kapcsolhatom fel, mert akkor feljelent, egészen biztosan feljelent.”
Nagyot fékezett a villamos, a lökés felkészületlenül érte Rékasi Kornélt, s mivel ujjai meglazultak az oszlopon, teljes mellszélességgel beleütközött Kovács Jánosba. Valami elnézésfélét habogott, kett?t hátralépett, s zavarában szinte egész karjával körbefonta az oszlopot. Ha Kovács Jánosban lett volna akkor alkohol, nyilván nem hagyja ennyiben a dolgot, de mivel éppen józan volt, és a rumosüvegnek sem esett baja, így megelégedett egy fenyeget? pillantással, ami Rékasi Kornélra legalább olyan hatást tett, mintha éppenséggel bicskát rántott volna.
– Bécsi út, végállomás következik – recsegte a hangszóró, s a tolakodó embertömeg elsodorta egymástól Rékasi Kornélt és Kovács Jánost. Egyikük jobbra ment, másikuk balra.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.29. @ 07:18 :: Rusvai Mónika