Hófehérke, amikor magára maradt, nagyon megijedt. Egyedül bolyongott a hatalmas erdőben, míg egy kicsi házikóra nem bukkant. Bekopogott, illendőn köszönt, és beköltözött a hét törpéhez.
Telt múlt az idő. Hófehérkéből csinos, felnőtt nagylány lett. Tulajdonképpen a törpék is felnőhettek volna, ha nem lettek volna törpék. Így akkorák maradtak, amekkorák, senkit sem zavart, mivel a kutya sem járt arra.
Még mindig telt múlt az idő. A törpék dolgoztak, természetesen a bányában, mert a törpék a bányában dolgoznak. Hófehérke sütött, főzött, takarított, hogy ezen kívül mit csinált még, azt ember meg nem mondja, mert éjszaka sötét volt, és senki sem látta. Főleg úgy, hogy a kutya sem járt arra.
Tehát telt múlt az idő, a királyfi, kit annyira várt Hófehérke, csak nem jött. Ennek elsősorban a törpék örültek a legjobban, mert ugye ott voltak azok a bizonyos éjszakák, amikor sok minden történt, amit persze senki sem látott, mert ha nem mondtam volna, a kutya sem járt arra.
A királyfi pedig azért nem jött, mert megismerte, megszerette Hamupipőkét, és feleségül vette. A marha! Hogy megbánta e? Valószínű, hogy megbánta, csakhogy! Nem volt mit tenni, mert hetedhét országra szóló adósságspirálba kerültek! De hát tudjuk, hogy van ez! Találtak egy álomkastélyt lepukkanva, naná, hogy az asszonyka beleszeretett, és addig busztatta a királyfit, míg az el nem szánta magát élete leghülyébb lépésére. Felvette a legkedvezményesebb devizahitelt. A többit tudjuk.
No, hogy szavam ne feledjem, azóta eltelt hatvan esztendő.
A törpék közül már csak szerencsétlen Kuka éldegélt, úgy ahogy, ha egyáltalán ezt életnek lehet nevezni. Saját házában, félelemben, terrorban, mert Hófehérkéből bizony egy tető hárpia lett, aki még mindig azt a barom királyfit várta.
No, elég az hozzá, hogy már csak ketten éldegéltek a kicsi kis házban, amelynek már rég megroggyant a teteje, hullott a fala, és gyom nőtte be a kertjét. Nem volt pénz semmire, mert Kuka — gügye lévén — csak négy órát dolgozott a bányában, és emiatt kevés nyugdíjat kapott. Hófehérke pedig életében nem melózott a háztartáson kívül, a segélyke pedig általában két nap alatt elfogyott.
Épp kedd volt, a kukoricamálé napja. Tulajdonképpen minden nap kukoricamálé volt az ebéd, de a kedd annyiban volt más, hogy akkor a leves is kukoricából készült sőt, a saláta is, és a desszert is.
Kuka az asztalnál görnyedt, kanalával a málét turkálta.
— Azt mondtam, megeszed! — üvöltötte magából kikelve a borzasztóan megcsúnyult Hófehérke, és fakanalával a törpe fejét ütögette.
— Nem eszem meg! — hüppögött Kuka. — Hétfőn kukoricamálé, kedden kukoricamálé, ötven éve minden nap kukoricamálé!
— Hatvan éve! — rikácsolta Hófehérke. — Hatvan éve főzök rátok, mosok rátok, sütök rátok! Hetetekre!
— Csak rám! — feleselt Kuka. — A többiek már odafönt vannak! — mutatott felfelé a szekrénytetejére, ahol hat, egyforma, fekete urna sorakozott. Mindegyiken egy törpe neve díszelgett.
— Jó helyen vannak! Épp elég gondom volt rátok! Egyél!
— Te nekem nem parancsolhatsz! Téged befogadtunk, azt hazudtad csak két napig maradsz! Hogy jön érted a királyfi! És nem is jött!
— Hát tehetek én arról?
— Te itt, rosszhiszemű, jogcím nélküli lakos vagy! — fuldokolta Kuka, és könnyeit törölgette.
— Úgy! És amikor ágyba bújtál velem, akkor jóhiszemű voltam? Ott könyörögtél, nehogy a Morgó megtudja! Mit is mondtál akkor?
— Nem emlékszem.
— Azt mondtad, mindened az enyém! Meg hogy szeretsz! Hogy sose néznél más nőre!
— Nem is néztem!
— Itt? Kire néznél te szerencsétlen? Legközelebb a vasorrú bába lakik, ő is tíz évet ült Jancsi és Juliska miatt!
— Tévedsz! — kiáltott fel Kuka. — Lett volna kire néznem! Egyszer találkoztam Piroskával.
— Pfuj! Pedofil! Nem sül ki a szemed! Úr Isten hova kerültem! Legalább a királyfi eljönne értem!
— De nem jön! Van annak esze!
Újra ütésre emelkedett Hófehérke kezében a fakanál, amikor nyekeregve kinyílt a bejárati ajtó.
Egy végtelenül öreg, szakadt királyfi lépte át a küszöböt.
— Eljöttem érted Hófehérke! — mondta alig hallhatóan.
— Hah! A királyfi! — kiáltott fel örömmel Hófehérke. — Értem jöttél?
— Érted! — suttogta a királyfi és fáradtan rogyott az egyik kicsi székre.
— De te nős vagy! — mondta Hófehérke, és a királyfi ölébe ült.
A királyfi lihegett, alig kapott levegőt. Reszkető kezekkel simogatta meg Hófehérke alig hat hónapja mosott, szürke haját.
— Csodálatos a hajad.
— De te nős vagy! — ismételte Hófehérke, és ellökte a királyfi kezét, mert utálta, ha a hajában turkálnak.
— Tagadd le, kérlek, tagadd le! — könyörgött Kuka, és izgalmában egy egész kanál kukoricamálét tömött foghíjas szájába.
— Hamupipőke halott — recsegte a királyfi. — Egyedül maradtam.
— Akkor induljunk! — pattant fel Hófehérke, és sietve megigazította ruháját.
— Hová? — kérdezte a királyfi. — Amikor kifizettem a kastélyt, és Hófehérke meghalt, akkor megjelentek Hamupipőke első házasságából származó gyermekei, és kiforgattak mindenemből. Se házam, se vagyonom! A hintómat meg elvitte az anyósom, az a gaz! Most is gyalog jöttem. Így is kellek neked, Hófehérke?
— Kellesz! — sikkantotta Hófehérke, és a királyfi nyakába borult. — Hatvan éve várok rád, a tied vagyok!
— Akkor ide költözöm — mondta a királyfi, és kitotyogott az ajtón. Egy büdös nagy kofferrel tért vissza.
— Azt már nem! — kiáltott fel Kuka. — Ez az én házam!
— Volt! — üvöltött rá Hófehérke. — A királyfi itt marad!
— Nem!
— Na, húzz el innen kisember, ez már a mi házunk! — mondta a királyfi.
Ezzel jobbról-balról Kuka hóna alá nyúltak, és kitették őt a saját házából.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.16. @ 14:45 :: S. Szabó István