A férfit Lobónak hívták. Vad volt és szabad, óriási motorkerékpárjával járta a világot. Ő volt az országutak magányos vándora, kit mindenki csodált és irigyelt. Egyszer egy gyönyörű, verőfényes napon megismerte Amált, a szőke démont. Innen kezdve már ketten járták a világot. Lobó még mindig vad volt és szabad, akit mindenki csodált és irigyelt.
Az egyik nap így szólt Amál, a vad és fékezhetetlen Lobóhoz. — Csodállak és szeretlek! Te vagy számomra az igazi férfi! Költözzünk össze!
Lobót először meglepte kedvese kérése, mivel vad volt és szabad. Aztán a sokadik kérés, könyörgés és zsarolás után beadta derekát, és beköltöztek a férfi óbudai garzonlakásába.
Lobó továbbra is vad volt és szabad, ő volt az országutak vándora, kit mindenki irigyelt és csodált. Most már egy kicsit többet volt otthon, és hatalmas szabadságában tévét nézett.
Hetekkel később Amál így szólt kedveséhez, Lobóhoz, aki hosszú haját kontyba fogva épp a kanapén sörözött.
— Szívem! Óriási híreim vannak! Anyukámék idejönnek délután, szeretnék az én kis nyuszikámat megismerni!
— Én Lobó vagyok, a vad és fékezhetetlen — dörögte Lobó —, és nem vagyok nyuszika!
— Tudom szívem! — csitította őt Amál. — Te vad vagy és szabad, te vagy az országutak vándora! Szeretsz?
— Szeretlek! — mondta Lóbó a vad és fékezhetetlen.
— Akkor egy kicsit, de csak egy kicsit, vágasd már le a hajadat, kérlek! — suttogta Amál, és mélyen belenézett a vad és szabad férfi szemeibe.
— Egy frászt! — kiáltott fel Lobó. — Mit képzelsz, Amál! Tudod, ki vagyok én?
— Tudom szívem, most mondtad — bólogatott megértőn Amál. — Te vagy Lobó, a vad és fékezhetetlen motoros. De azért egy kicsit, igazán levágathatnád a hajadat! Csak anyukám miatt, jó?
Lobó szerette asszonyát. Elment hát, és levágatta a haját. Ennek ellenére vad és szabad maradt, hisz ő volt az országutak vándora, kit mindenki irigyelt és csodált.
Hetekkel később Amál így szólt Lobóhoz, aki rövid hajjal, sörrel a kezében épp tévét nézett.
— Nézd szívecském, mit vásároltam neked! — mondta Amál, és egy műanyag szatyorból szövetnadrágot és pulóvert dobott az ágyra.
— Hát ez meg micsoda? — hökkent meg Lobó, és elborzadva nézte a ruhaneműt.
— Neked vettem, szívem! — csacsogta Amál. — Csak próbáld föl!
— Tudod, ki vagyok én? — dörögte Lobó.
— Persze szívem! — sóhajtotta Amál. — Tudom. Te Lobó vagy, a vad és fékezhetetlen motoros, te vagy az országutak vándora.
— Na látod!
— Csak próbáld föl, kérlek! — suttogta Amál, és a férfi ölébe dobta a pulóvert.
Lobó szerette asszonyát. Levette hát tizenkét éve hordott bőrruháját, és felpróbálta a szövetnadrágot és a pulóvert. Ennek ellenére vad és szabad maradt, hisz ő volt az országutak vándora, kit mindenki irigyelt és csodált.
Hetekkel később Amál egy idegen férfival állított haza. Lobó rövid hajjal, szövetnadrágban, pulóverben sörözött, és a tévét nézte.
— Nézd szívem, itt ez az úr — mondta Amál ragyogva —, szeretné megvenni a motorodat!
— Micsoda! — hördült fel Lobó. — A motoromat? Tudod, ki vagyok én?
— Tudod szívem! — mondta kedvesen mosolyogva Amál. — Te Lobó vagy, a vad és fékezhetetlen, az országutak vándora.
— Hát akkor! Hogy adnám már el a mocimat!
— Szívecském! — csacsogta Amál. — Szövetnadrágban, pulóverben úgysem lehet motorozni, mert megfázol! Még az kell, hogy beteg légy nekem! Tudod, hogy mennyire aggódom érted, hisz szeretlek! Az országúton vándorolni meg egy kombival is lehet, nem?
Lobó szerette asszonyát. Eladta motorját, és az árából vásárolt egy kombi autót. Ennek ellenére még mindig vad volt és szabad, hisz ő volt az országutak vándora, kit mindenki irigyelt és csodált.
Hetekkel később Amál két hatalmas kofferrel jelent meg a konyha küszöbén. Lobó köntösben és papucsban épp mosogatott.
— Elhagylak, Lobó! — jelentette ki Amál magabiztosan.
— Elhagysz? — ejtette ki kezéből az egyik tányért Lobó. — Miért hagysz el Amál, amikor én szabad vagyok…
— Tudom fiacskám, tudom! — vágott közbe Amál. — Te vagy az országutak vándora! Hát ennyire hülye vagy! — kiáltott fel hirtelen. — Nem veszed észre, hogy mennyire megváltoztál? Nézz magadra! Ez már nem te vagy! Én nem ebbe a férfiba szerettem bele!
Amál ezzel sarkon fordult, és a két koffert maga után vonszolva, kilépett az ajtón.
Így hát Lobó, a vad és fékezhetetlen, az országutak vándora, kit mindenki irigyelt és csodált, magára maradt.
Hetekkel később Lobó öltönyben, nyakkendőben, kezében aktatáskával sietett hazafelé. Igyekeznie kellett, mert kora reggel elfelejtette megetetni Mircit, a kandúrt. Az út szélén egy magas, hosszú hajú, bőrruhás fickó támasztotta böhömnagy mociját. Egyik kezében cigarettát tartott, másik kezével pedig Amál derekát fogta át. Lobó közelebb lépett hozzájuk.
— Amál? — kérdezte félszegen.
— Na, kopj le a csajomról öreg! — dörögte a motoros magabiztosan.
Lobó lesütötte szemét, valamiféle elnézést dörmögött az orra alatt, és tovább ment.
— Ki volt az a pojáca? — kérdezte a motoros.
— Nem lényeges szívem! — suttogta Amál, és megcsókolta a férfit.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.11. @ 12:24 :: S. Szabó István
