Az egész bonyodalom akkor kezdődött, amikor futár jött és pihegve szólt. Othelló épp a konyhában tartózkodott. Szeretett a konyhában tartózkodni, hisz oly jó, mikor tele a bendő. Tehát mikor a futár átesett a küszöbön, épp kacsazsíros kenyeret majszolgatott kovászos uborkával, hozzá valamiféle lőrét kortyolgatott. Hitvese, Desdemona — ki nem azonos Monalisával, és nem is hasonlít rá — pörkölt szaftot tunkolgatott, friss, ropogós kenyérrel. No, ott tartottunk, hogy futár jött, és pihegve szólt. Mit szólt! Pihegve, lihegett.
— Nagy jó uram! Itt a vég! Velencét elönti a víz!
Othelló lenyelte a falatot, hangosan böfögött, majd így szólott. — Miről beszélsz te szerencsétlen! Velencét egész évben víz mossa!
— Emelkedik a vízszint jó uram! Már Júlia erkélye is víz alá került!
— Veronában árvíz van? — sikkantott fel Desdemona, és a levegőben állt meg tunkoló keze. A szaft végigfolyt csuklóján.
Othelló utálkozva nézett rá.
— Úgy nézel ki, mint egy disznó! — állapította meg fanyalogva, és bekapott egy fél karéj kenyeret.
— Nem, az a Júlia! — magyarázta a futár. — A szomszédban lakó Blazsek! Tudja mórné, aki Pestről jött, strichelni, vagy minek.
— Úgy. Jól mondod, strichelni — állapította meg Othelló, de el is harapta a szót, mert Desdemona villámló szemekkel nézett rá.
— Honnan tudod? — kérdezte két falat között, de Othelló leintette.
— Akkor cselekednünk kell! — kiáltotta a ház ura. — Mondjátok meg Jágónak, hogy költözünk!
És a szót, tett követte! A hatalmas mór átküldte hitvesét a szomszédba lakó Blazsek Júliához, és rövid alkudozás után megvásárolták a nő Budapesten, a huszadik kerületben lévő otthonát.
Amikor a különféle bürokratikus formaságokon túl voltak, felkerekedtek, és beköltöztek a négy szobás, hitelekkel terhelt, B30-as téglából épített kertes házba.
Telt-múlt az idő, és elérkeztek ahhoz a bizonyos, végzetes estéhez.
Desdemona aznap korán lefeküdt. A tévében valami ostobaság ment, a gyomrát pedig megfeküdte a magyaros étel. Pizzát ettek, makarónival, hozzá Giantit ittak.
Az égre felkúszott a Hold, és bevigyorgott az asszony szobájába. Amit látott, attól kis híján legurult az égboltról. Othelló halkan lopózva az asszony ágya felé közelített. Már—már kezeit tapasztotta a hófehér nyakra, amikor az asszony felriadt álmából.
— Ki az? Othelló? — kérdezte.
— Én! — mondta a mór, dörgő hangon. — Imádkoztál-e már ma este, Desdemona?
— Igen… — suttogta a nő.
— Ha van oly bűnöd, amelyet még meg nem gyóntál, s melyre irgalmat vársz, ezen nyomban most gyónd meg!
— Miért, jó uram?
Mielőtt Othelló válaszolhatott volna, sipító női hang söpört végig az előszobán, be a hálóba.
— Dezi! Dezikém! Merre vagy?
— Anya! — kiáltott fel Desdemona.
— Hah! Itt az anyád! — hökkent meg a mór. — Hogy került ide?
Az anyós ekkor toppant be a szobába.
— Kulcsom van, te féleszű! — vetette oda a vejének.
— Jágó! — kiáltott fel a hatalmas mór.
Jágó egy pillanat alatt ott termett, hisz eddig az ajtó előtt hallgatózott.
— Szólítottál, jó uram?
— Hát nem megmondtam — dörögte Othelló —, hogy vegyétek el ettől az asszonytól a kulcsot!
— Elvettem, uram! — mondta Jágó, és földig hajolt.
— Hát akkor, hogy került be a házamba?
Az anyós egy köteg kulcsot húzott elő rengeteg szoknyája rejtekéből.
— Gondolod te szemét, kitilthatsz innen, amikor nálad van a lányom? — kiáltotta.
— Honnan az a rengeteg kulcs?
— Honnan, honnan! Hát másoltattam te idióta! Ennyi eszed sincs?
— Velem így nem beszélhet, mama! — kiáltott fel Othelló. — Én a velencei mór vagyok!
— Inkább bádogos lennél, vagy tetőfedő te nyomorult! Akkor legalább fizetni tudnád a hiteleket! Írt a bank, fizessek helyetted, vagy elárverezik a kastélyomat!
— Jesszusom! — kapott a szívéhez Desdemona.
— Milyen kastélyról beszél mama! Az egy garzon! — nevetett Othelló.
— Igen! Jól mondod te szemétláda! Garzonkastély! Azt az én uram, aki egyszerű lóvasutas volt, építette a saját kezeivel!
— Na, ja! — mondta a mór. — Annyi végkielégítésből, amit ő kapott a lóvasúttól, én egy igazi palotát építettem volna, nem egy ilyen kis piszlicsári vackot.
— Jágó! Befizettük a csekket? — kérdezte a mór, hő szolgájától
— Be…
— Na, látja! — vetette oda Othelló foghegyről. — Azt idejön cirkuszolni.
— Még hogy piszlicsári! — méltatlankodott az anyós. — Amikor fedezetnek kellett, akkor bezzeg jó volt! Miő
— … a gáz és villanyszámlát, meg az életbiztosítást. Azt mondtad jó uram, ez a legfontosabb! — fejezte be Jágó, a mondatot.
— Kinek van itt életbiztosítása? — kérdezte gyanakodva az anyós.
— Nekem, anyám — suttogta Desdemona.
— Úr Isten! — csapta össze kezeit az anyja. — Te ostoba lány, te! És ki a kedvezményezett?
— Én! — dörögte Othelló.
— Te vagy, anyám — mondta Desdemona mosolyogva.
— Micsoda? — hökkent meg a mór. — Azt hittem, én vagyok!
— Az én lányom nem hülye — mondta az anyós büszkén. — Okos lány vagy, kicsikém — simogatta meg Desdemona arcát. A mórt a gutaütés kerülgette.
Kis ideig csendben voltak, majd Othelló hangot váltott.
— Drága mama! — mondta hízelegve. — Adjuk el azt a kis garzont, és költözzön ide! Az árából kifizetjük a tartozást, és mindenki boldog lesz.
— Legfőképpen te, igaz?
— Gondolja meg, drága mama! — győzködte őt Othelló. — Jól megleszünk, higgye csak el!
— Majd ha megdöglök, akkor! Tiétek lehet a kastély, oszt azt csináltok vele, amit akartok.
— Jaj, édesanyám! — mondta Desdemona. — Ne beszélj így! Hidd el, minden rendben lesz. Otika majd keres valami munkát.
— Ne Otikázz! — dühöngött a férfi. — Én a velencei mór vagyok!
— Na, édes fiam! — mondta az anyós. — Ebbe fogsz te belehülyülni! A mórságodba! Ki van a segged a gatyából, azt te vagy a velencei mór! Marha!
— Jágó! Ez az asszony azonnal távozik!
— Na, gyere Jágikám, menjünk — karolt bele az asszony Jágóba. A többiek megrökönyödve nézték.
— Anya! Te és Jágó? — kérdezte Desdemona.
— Igen kislányom, szeretjük egymást! — mondta az asszony, és Jágóval az oldalán elhagyta a szobát.
— Most mi lesz, jó uram? — kérdezte Desdemona.
— Várunk — felelte Othelló.
— Mire?
Ebben a pillanatban odakintről vérfagyasztó sikoly hallatszott, majd hangos dübörgéssel valaki legurult a lépcsőn.
— Anya! Anyukám! — sikította Desdemona.
— Erre! — mondta Othelló gonoszul mosolyogva. — A mór megtette kötelességét, a mór…
— … elmehet a jó büdös francba! — fejezte be a mondatot a szobába belépő anyós. — Szerencsétek, hogy ennek a féleszű Jágónak is volt életbiztosítás! És én voltam a kedvezményezett.
Hát így történt, hogy végül is Desdemona életben maradt. A Jágó után kapott pénzből kifizették a hiteleket, és még ma is élnek, ha meg nem…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.25. @ 11:35 :: S. Szabó István