Dobd le csillaghajad
fénykoronáját
zümmögő édes csendjét
széthullt gyöngyeit a bukó Napnak
hogy újra este legyen
bujj hozzám
hogy megtaláljalak
Én ébresztelek
te elaltatsz
így válunk eggyé ketten
mint Ég és Föld
kidőlt láva
hol a vágyak
olthatatlan tüze éget
szemedet látom csak
ahogy látják egymást
izzó katlanágyban
megvakítottan is
a szikraszeműek
Te vasalsz búvó alkonyt
gyűrt felhőimből
én ha mozdulsz
testedb?l
ölelő hajnalt
forgunk és égünk
lázadó tengelyén
a vén Földnek
beleszédül szív és lélek
lihegve zihálva
én benned
te bennem
ledöntve minden falat
egymást keresve mint a gondolat
hol a szó széthullik mint a múlt
partravetett csend ringat
s hullámtalan a tó
Én elaltatlak
vigyázom az álmod
hogy ne félj fel ne ébredj
csillagtested betakarom
mint tarlóját a kéve
révbe érőt a fogyó Hold
megfáradt fénynyaláb
aki átment száz halálon
az örökkévalóságba
hol sz?kül a holtág csillámló medre
s horgonyt vet az éj
a Föld megpihen forgása
semmibe vész
s mozdulatlan a csend
Mondd ki tudja azt már
ki tartja számon
ha karjaimban vagy
itt a mennybolt felett
hogy alkony van
vagy… hajnal
Legutóbbi módosítás: 2010.03.17. @ 09:15 :: Seres László