Mélyen besüppedt az ülésbe, már nem sok volt hátra az útból, s az izgatta most legjobban, aki ugyan nem tudja érkezését, de azóta a nap óta őrá vár. Sok nő volt az életében.
— Jelentéktelen senkik — lazította meg ing-gallérját a gondolatra.
— Hajts, kocsis, kezd melegíteni ez a fránya nap!
A tegnapi nap — gondolta a bakon ülő, de hallgatott, és nemsokára megálltak a nemesi kúria előtt.
Békéssy Barna segítséget sem várva, sietve lépett le a hintóból, ami élemedett korára és testalkatára tekintettel nagy érzelmi indíttatást sejtetett.
Kapolcsyék inasai, lovászai segédkeztek mindenben a kintmaradóknak. Békéssy Barna kettesével szedte a lépcsőket felfelé, csak a végén lassított, mikor meglátta a komornyikot az ajtóban, minden tekintélyével nézett le rá.
— Kit jelenthetek be? — kérdezte.
— Hát nem ismer meg vén lókötő? — csapott a könyöke tájára. — Én vagyok Békéssy Barna, a méltóságos…
— A nagyságos úr sajnos nincs itthon — mondta a komornyik szárazon.
— Óh, sajnálom… A nagyságos asszony? — érdeklődött mostmár vendéghez illően.
— Kis türelmet kér a Méltóságos úrtól. Addig a szalonba vezetem — s megindult előtte kimért léptekkel.
Micsoda flanc, itt az Isten háta mögött, nálam nincs ekkora felhajtás — gondolta bosszúsan —, de megéri — melegedett meg a szíve azon része, ahol Annabellát tartogatta.
A szalonban leülve már otthonosabban érezte magát.
— Vitesse a csomagomat a vendégszobába, tudja, jártam már itt!
A komornyik megbiccentette a fejét, s lassan csukta maga után a kétszárnyas ajtót.
Békéssy Barna alig nézett körül máris belépett Annabella, finom mosolyával, kezét kézcsókra nyújtva.
Ahogy ránézett Békéssy Barna abban a pillanatban tudta, el van veszve, a szemében, ott mélyen.
Alig tudta összeszedni a gondolatait, elmondani az útját. Udvariasan érdeklődni barátja vadászata iránt. A betakarításról, birtokról, szomszédokról. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Az esze nem ott járt.
Szerencsére Annabella megemlítette a vendégszobát, célozva az út porára, s otthagyta azzal a visszanéző tekintettel, hogy majd ebédnél találkoznak, elnézést kérve, hogy csak ketten lesznek. Volt ebben az utolsó mondatban valami meghitt, olyan emlékidéző mosoly.
Nagyon igyekezett vonzóvá tenni magát ebéd idejére.
A hosszú asztalnál néha elkapta Annabella tekintetét, aki csak csipegetett, borból mértékkel kortyolgatott.
Aztán sétát ajánlott a parkban. Békéssy Barna remegő kézzel tette le a damaszt szalvétát, mert eszébe jutott az a kis félreeső rózsalugas, a márványasztal, két pohár, ott majd…
Mintha Annabella kitalálta volna a gondolatait.
— Majd a lugasba, abból a tavalyi édes fehérborból… — hallotta fél füllel, a többire már nem is volt kíváncsi, tudta, hogy az inas ért mindent, látott már egyet, s mást…
Közömbös beszélgetéssel sétáltak az apró kavicsokon. Annabella napernyője árnyékolta arcát; fehér bőre, válla hajlata — mikor félre fordította fejét egy kis kacajra — vérforraló volt Békéssy Barna számára.
Végre elérték a lugast. Ott volt ragyogó ezüsttálcán a palack, két pohárral. Azonnal töltött.
— Egészségedre! — merte tegezni először az asszonyt, aki elpirult a régi bizalmas hang hallatán.
— Isten hozott, méltóságos úr! — viszonozta kedvesen.
— Ne urazz engem, kedves! — fonta karját az asszony derekára, s így ürítették poharukat.
Aztán kicsit megszédülve, Annabella a férfi vállára hajtotta fejét. Az asszony szemébe nézett Békéssy Barna, mikor megcsikordult háta mögött a kavics. Annabella feltekintett. Az inas állt előttük.
— Megérkezett a nagyságos úr, khmm… gondoltam szólok, bocsánat, nagyságos asszonyom — mélyen meghajolt, s elvitte a tálcát palackkal, poharakkal együtt.
— Menjünk! — sóhajtott Annabella, felnyitva a napernyőjét. Kilépett a keskenyebb útra, ahol a méltóságos úr csak a háta mögött lépegethetett, mint illik, kísérőként.
A fogai közt szűrődő hangfoszlányok nem érhettek füléig…
~ Vége ~
Legutóbbi módosítás: 2010.03.07. @ 16:00 :: Sonkoly Éva
