Leszálltam a villamosról. Tél vége volt, még h?vös, de már bátorítóan sütött a nap. Egy piros szövetkabátban jártam akkoriban, meg egy fehér, bárányb?r ajándék-kucsmában.
Átérve a túloldalra, elém toppant két asszony, a kövérebbik karján néhány hónapos csecsem?.
– Csak két forintot, naccsága, tudja, tejecskére a kicsinek – állítottak meg.
Megálltam. (Volt még vagy húsz percem órakezdésig.) El?kotortam a pénztárcám és kivettem egy tízest. Talán nem is sajnálatból vagy naiv jóindulatból, inkább a napsütés okozta jókedvemben akartam ilyen b?kez? lenni.
Ekkor az id?sebbik asszony kikapta a kezemb?l a tárcát, és annak teljes tartalmát a tenyerébe zúdította.
Döbbenten álltam…
– Adja vissza a pénzem! – ocsúdtam fel végre.
Válasz helyett bravúros gyorsasággal kitépett egy szálat a hajamból.
– Jósolok magának – mondta.
Mocskos körmeit végighúzta a hajszálamon. Az bepöndörödött, mire kéretlen jósn?m megszólalt:
– Maga nagyon jó ember. Vigyáznia kell, mert ezzel sokan vissza fognak élni!
„Milyen igaza van” – gondoltam, ahogy a lapos m?anyag pénztárcámmal, lehajtott fejjel fordultam be a macskaköves mellékutcába.
Talán a nap sem sütött már…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.15. @ 14:00 :: Szilágyi Erzsébet
