Kincseket őrzünk a lemenő nap szélén,
csak ülünk, nem szólunk,
ma nem mozdul bennünk a lélegzet.
Lábaink az őrült mélybe lógnak,
síró fák csupasz ághegyein
széthull a fény az utolsó dalban.
Körülöttünk lombtalan éjeket
váltják a zöldillatú nappalok,
együtt féljük az idegen holnapot.
Alattunk a világ egy összegyűrt álom,
szárnyaink verdesnek a messzi felé,
a magasban nincs mitől félnünk,
hisz fentebb már úgysem zuhanhatunk.
Néha ránk talál egy törtfényű csillag,
az égi mezőkre feküdt csöndben,
vétkeink súgjuk nyíló tenyerekbe.
Szökni akaró arcunk
szép-szirmaira bontogatjuk,
meséljük a lentről integetőknek,
mi szunnyad itt, a hegyeken túl,
a felhők alá gurult naplementében,
hol arcunkra csókot szórt egyszer
a sugaras nyár, s félt könnyek folytak
vállainkra, ha a búcsúzás kínzóan fájt.
De már nem akarunk visszafordulni,
csak néha érkezünk a földre,
a széttört hold szilánkjait tapossuk,
lábunk alatt sírva zúg a muzsika.
Visszahullva a csöndbe,
vigyázzuk a csorbult álmokat,
hogy fel ne sebezze,
az ölünkbe zuhanó angyalok
szárnyait az idegen fényű holnap.
