„Mint a mocsárban fuldokló kutya utolsó vakkantása” — futott át az agyán, mikor meghallotta a hátborzongatóan érdes, rekedt hangot.
Berontott a házba. A rémülettől bennrekedt levegő feszíteni kezdte a bordáit, homlokáról hideg verejtékcseppek hullottak alá. A tetőtéri közlekedőben egy fekete lepelbe burkolódzó, csont-sovány árnyalak suhant a gyerekek hálószobája felé. Mielőtt eltűnt volna a beugró sarka mögött, még levillantotta rá hideg, sárgagyűrűs madárszemét. Elindult felfelé a lépcsőn, de az közben hosszú, keskeny létrává változott. Hengeresre faragott fokai elfordultak meztelen talpa alatt, alja hátrafelé csúszott, teteje meg már alig kapaszkodott a födém peremében. Mellkasában tovább erősödött a szorítás. Már érezte a biztosan bekövetkező zuhanást, mikor közbelépett a megváltó ébredés.
Lélegzete még nehézkes volt, kézfejével törölgette gyöngyöző homlokát. Felesége békésen aludt mellette, gyerekei évekkel korábban elköltöztek. Az ablak felé fordult. Most virradt. A vérszilvafán még békés egyetértésben tollászkodtak a verebek.
A hirtelen felszálló, „koá-koá” –ként jelezhető, de valójában le nem írható kísértethangra a másodperc töredéke alatt katapultált, s rohant lefelé a lépcsőn.
Aki egyszer már hallotta ezt a hangot, és volt szerencséje hozzátársítani a hajnali, vagy az alkonyati égbolton furcsa testtartásban, sűrű csapások kíséretében, de figyelemre méltó sebességgel, magasan vonuló madarak képét, az egy életre megjegyezte, kikkel is van dolga. Ez a gém létére rövidebb lábú, fákon jól kúszó, feje tetején, nyakszirtjén, hátán zöldes fekete, oldalán hamuszürke madár, a bakcsó. Hegyes, tövénél alaposan kiszélesedő csőre mögül három tollból álló bóbita hajlik hátra a fejéről. Lapuló teste láttán egy lecsapni készülő, tűhegyes végű, halálos ék jut az ember eszébe. Az is, és most a kerti tó élénkszínű, elkényelmesedett díszhalaira les.
Mikor a tavat úgy tíz méterre megközelítette, a bakcsó felrebbent a körtefára, néhány másodpercig szemezett vele, majd meredeken felemelkedett úgy harminc méteres magasságba, s egy félbehagyott tiszteletkör után elhúzott.
Ez így ment már egy hete. A határszéli gyepet szegélyező tölgyesben élő kolóniából ez a szellem röptű, óvatoskodó lidérc felfedezte magának ezt a dísztavak között tekintélyes méretűnek számító vízfoltot, s még társai alkonyatkor és kora hajnalban a közeli Maros menti lápokban tisztességes munkával keresték kenyerüket, ő felcsapott besurranó tolvajnak. Az üzlet beválhatott őkelmének, mert bár a megmaradt halak már sejthették a bajt, és félve merészkedtek elő, ő nem tágított.
Az igazság az, hogy feleségével ábrándoztak arról, egyszer majd egy igazi nagy halász is tiszteletét teszi náluk, s szivárványszínű, csillogó búvárruhájában, páratlan technikájával elkápráztatja őket. A halász ugyan eljött, de túl nagy, szürke, falánk és szemtelen. A jégmadárról álmodtak, de az élet már csak ilyen. Amit igazán szeretnél, az véletlenül sem, a baj viszont jön kéretlenül, és nem tágít.
Hiába az esti és hajnali őrszolgálat, a tapsikolás, rikoltozás, kelepelés, dobolás. A szellemlény besurran, s csak akkor ”koákol” egyet miheztartás végett, amikor már jóllakott.
Nachtrate, éjjeli varjú, mondja a német.
— Valóságos átok, kergethetem, hiába — morogta, miközben visszabújt az ágyba. A verebek még csak akkor kezdték a szokásos hajnali ricsajt.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.16. @ 14:53 :: Takács Dezső
