Ezerkilencszázhetven júniusában már csak egy vizsgám volt hátra, mikor váratlanul és tragikus körülmények között elhunyt Édesanyánk.
Életem egyetlen halasztott vizsgáján a professzor úr nem húzatott velem tételt. Nem is kérdezett semmit. Azt mondta, később még úgy is találkozunk, s hogy mehetek én a világon majd bárhová, az a sír, otthon a temetőben, mindig visszahúz. Az indexbe bekerült egy négyes, és mehettem haza vakációzni.
Olyannyira igaza lett, hogy nem is mentem én sehova. Ma, túl a hatvanon, szülőházamtól Délnyugatra, nem egészen kétszáz méterre lakom. A nagy vándorutat éppen harminc évvel ezelőtt tettük meg. Így azután nem csoda, ha ősszel és tavasszal többször van a szemem az égen, mint a földön. No, nem a nagyravágyás sarkall, a vándorló madarakat lesem.
Mikor még egészen kicsi voltam mindössze két madár létezett számomra. A gólya és a fecske, s bizonyára egy képeskönyvrajzoló tehet arról, hogy kalappal a fejükön, szárnyon átvetett batyuval húztak lelki szemeim előtt a mindig meleg Afrika felé. Persze toronyiránt, a legrövidebb úton. Később már a daru is ott botorkált a nyomukban, vándorbottal a kezében. Ez utóbbiért kizárólag a világosbarna néprádió, s a belőle áradó operett sláger a felelős. Jól van, no. Beismerem, a félreértelmezésből adódóan engem is terhel némi felelősség.
Míg felnőttem sok mindent láttam, hallottam, olvastam. Így ma már tudom, hogy a gólyák vagy Kis Ázsia, vagy Gibraltár felett elrepülve érik el Afrikát, s csak úgy, mint a többi madár, ők is meg-megállnak táplálkozni, pihenni. Sok apró madár az olasz csizmán araszol délnek, s csak Szicília partjairól rugaszkodik neki a tengernek. Ezért nőtt szenvedéllyé az olaszokban a vadászhajlam és a pástétomevés. Egykoron domboldalakon, hegyek emelkedőin kifeszített hálókkal fogták be a fáradt szárnyú fürjek, pacsirták, rigók százezreit, s ezért lőnek ma is az olasz vadászok bármire, ami repül, s csempészik át a határokon védett madaraink tetemeit. Néha már a repülés sem szempont, így azután — jaj a hajtónak —, de olykor még a vadásztársnak is.
Az őszi vonulás lassú templomi menet. A tavaszi, lázas vágta a fészkelő hely vonzásában. Ha eljött az idő, menni kell. A füsti fecskékhez naptárt lehet állítani. Érkezésük időpontja eddig még mindig április kilenc és tizenkettő közé esett. Egy időben meg is fordult a fejemben, hogy József Attilánkat talán nem is a gólya…
Sok madárfaj nem vonul téli szálláshelyre. Inkább csak kóborolva húzódik a neki kedvezőbb időjárású, táplálékban gazdagabb területek felé, de a középirányt tekintve azért ők is délnek tartanak.
Ebből adódóan, azok a széncinegék, amelyeket egész télen át dédelgetünk a mi cinegéink északi fajtársai, s onnan érkeznek az etetőket látogató téli pintyek is. A nálunk született madarak a mediterrán területeken vallatják ilyenkor a szúrós bozótokat, míg a honvágy erőt nem vesz rajtuk.
Múlt ősszel a kellemes novembervégi ajándék napos idő szinte kínálta magát egy kis fahasogatásra. A csapkodásom zaja mögül is jól kihallatszó „zizirri” hatására azonban, azonnal kihullott kezemből a fejsze. „Mintha cinke lenne, de mégse.” — gondoltam. Kertünkben mintegy nyolc–tíz, ezüstős–rózsaszínes, hosszú farkú, őszes fejű madárka tornázott ágról ágra, fáról fára. A kert után az udvar, arra az utca, majd a szemben lévő szomszéd udvara, kertje következett. Őszapók voltak. Hajszálra pontosan Északról jöttek, Délnek mentek, közben kutattak, kerestek és megzizegték egymásnak, ha találtak valamit. Tarisznyát, vándorbotot, tájolót egyiknél sem láttam.
Irigyeltem őket. Nemsokára már a Bánságban lesznek, azután, ha elérik a Duna völgyét, bizonyára átzizegnek a Havasalföldre és így tovább. Se útlevél, se vámvizsgálat, semmi cipekedés, rohanás, idegeskedés. Hát így én is vándorolnék, akár kétszáz méternél messzebbre is. Csak úgy szabadon, mint a madár.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.03. @ 11:53 :: Takács Dezső