Dél körül csengetett a postás. „Aláírós” levelet hozott. Ránéztem a feladóra, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól érkezett. „Nyilván a felülvizsgálat id?pontjáról értesítenek” – gondoltam, s alig vártam, hogy beérve felbonthassam. Valóban, pár nap állt rendelkezésemre, hogy rendezzem a leleteimet, id?rendbe szedve. Szépen, m?anyag csatos dossziéba helyeztem, s az adott napon elindultam a városba, a központi orvosi rendel?be.
Már reggel kialakulóban volt a kánikula, felh?t sem lehetett látni, s a konyha ablakában elhelyezett küls? h?mér? tizenhat fokot mutatott. Szerencsére kaptam parkolót az épület közelében. Árnyékról szó sem lehetett, „lesz vagy ötven fok a kocsiban, mire végzek” – gondoltam.
A térdemet kímélend?, lifttel mentem fel a második emeletre. A rokkantnyugdíjasoknak történ? felülvizsgálatra külön folyosó áll rendelkezésre, több különálló rendel?vel. El?ttük padsorok állnak, helyet kínálva a várakozóknak, egy-kett? maradt üresen, a többit már elfoglalták a korábban érkez?k. Nyolc órában jelölték meg a rendelés id?pontját. Az órámra néztem, háromnegyedet mutatott. Leültem s körülnéztem. Volt, aki szendvicset majszolt, valószín?leg a földszinti büfében vásárolta, amikor megérkezett. Akik a megyéb?l utaztak a felülvizsgálatra vonattal vagy távolsági busszal, a járats?r?séget ismerve, akár már hét óra körül ideérkezhettek. Egy testes férfi a karjait összefonva, lehajtott fejjel szunyókált. Általában beszélgettek, s hallottam, hogy voltak egy faluból érkezettek is. Egy közös azonban volt minden jelenlév?ben, paksaméta a leletekkel.
Nem maradt sok id? a nézel?désre, mert a mellettem ül? asszony hamar megszólított. Örömmel elegyedtem szóba én is, mert ilyenkor szerezhet az ember tapasztalatot, ismerhet meg életeket. Így aztán a kisregény, amit magammal vittem, a táskámban maradt. Rövidesen megismertem az élet – és kórtörténetét. Miközben beszélgettünk, felhívtam a figyelmét olyan szociális segélylehet?ségre, amit én is csak a barátn?mt?l hallottam el?ször. Érdekes módon, ezeket a lehet?ségeket nem plakátolják ki sem rendel?kben, sem egyéb egészségügyi intézményekben. Akik körülöttünk álltak és hallották, feljegyezték a hallottakat. Aztán újra folytattuk, a beszélgetést.
Hirtelen mindenki a csapóajtó felé fordult, s mi is megfordultunk ültünkben. Egy id?s asszony lépett be a folyosóra, utána egy fiatalabb férfi, akit egy másik szintén id?sebb támogatott. Az asszony, a ruha fölött virágos otthonkát viselt, s lassan közeledtek felénk. A fiatalabb, akit támogattak és negyven körülinek gondoltam, csont sovány volt, és leveg? után kapkodott. Egy hasonló korú férfi felállt, és a zihálót leültették. Közben megtudtuk, hogy az édesanyja és a szomszéd kísérte el a felülvizsgálatra. Nekem az els? gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal ment?t hívnék hozzá. Már percek óta ült, a pad szélében kapaszkodva, s minden egyes leveg?vételért megküzdött továbbra is. Közben a beszélget? partneremmel megállapítottuk, hogy nagyon lassan halad az egész. Rövidesen a rendel?b?l – ahová mi voltunk besorolva – kijött az asszisztensn?, hogy összeszedje az újonnan érkez?k beutalóit. Az otthonkás asszony is odaadta fia papírjait, s közben mondott valamit, amit mi nem hallhattunk, de az asszisztensn? a férfira nézett. Valamit türelmetlenül, röviden válaszolt, s elt?nt az ajtó mögött. Biztos voltam benne, hogy látva a férfi állapotát, behívják soron kívül.
Nem így történt, úgy egy óra múlva hangzott el a neve, mert a szomszéd felsegítette, bekísérte az ajtón, utánuk ment az édesanyja, s a szomszéd visszajött, megállt az ajtó mellett, készenlétben. Legnagyobb meglepetésünkre, fél perc sem telt el, és nyílt az ajtó, majd kiléptek rajta. A közelebb ül?k kérdezték meg t?lük, hogy mi történt? Aztán szinte azonnal eljutott hozzánk is a válasz, s mi az asszonnyal, akivel addig beszélgettünk, döbbenten néztünk össze. Lejárt a férfi személyi igazolványa, ezért közölték vele, hogy ha megújíttatta, menjen vissza.
Kimondatlanul is tudtam, hogy ugyanarra gondoltunk. Nem akartam hinni, a fülemnek. Nem egyszer intéztek el ügyeimet különböz? hivatalokban úgy, hogy valamelyik papír hiányzott. Megegyeztünk, hogy pótlólag beküldöm. Tudom, nem mindenki teszi meg. Ebben az esetben azonban az érdeke volt, hogy pótolja az új adatokat.
Nap, mint nap mást sem hallunk az egészségüggyel kapcsolatban, médiákban, újságokban, hogy kevés a pénz. Az a szó, hogy kevés, azt jelenti másképp értelmezve, hogy van, csak nem elég.
Valami azonban teljesen elfogyott, ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, úgy hívják: emberség.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.04. @ 13:55 :: Tara Scott
