Miel?tt kezembe adták a zárójelentést alaposan kioktattak a rehabilitációmat illet?en. Türelmetlenül vártam, hogy indulhassak már, otthon lenni miel?bb! Mindenki így van ezzel, aki kórházba kényszerül. Kihangsúlyozták, hogy hat héten át, kötelez? a járókeret használata, utána pedig még nagyon sokáig bottal segítend? a fokozatos terhelés. Meghallgattam, s magamban legyintettem. Sokáig sportoltam, gondoltam két hét, utána egy ideig még jöhet a bot, aztán séta.
Kerekes székkel jutottam el a lent várakozó autóig, és rá kellett jönnöm, hogy már az anyós ülésre történ? elhelyezkedésem is komoly tortúra eredménye volt. A tíz kilométeren, míg a városból hazajutottunk, kétszer meg kellett állnunk. Szinte elviselhetetlen fájdalmaim voltak, kispárnát gyömöszöltem a térdem alá, majd a kezemmel tartottam, míg végül hazaértünk. Két lépcs?n kellett feltornásznom magam, hogy bejussak az el?szobába. Milyen er?s is az emberben a hazavágyás. Eszembe sem jutott, még útközben sem, hogy ami a kórházban természetesen megoldanak, itthon a hiánya komoly próbatételt jelent. Ahogy a nappaliba értem, és végre le akartam feküdni, hogy megnyugodva a lábam, csökkenjen a protézis okozta fájdalom, rájöttem, hogy az ül?sarok jóval alacsonyabb, mint a kórházi ágyam volt. Párom igyekezett megoldani a helyzetet, s egy nagyméret? díszpárnát tett le a szélére. Még vagy tíz centi így is hiányzott, így a jobb lábam nyújtva tartottam, s lehuppantam. Ülni már tudtam, de én feküdni szerettem volna, és úgy, hogy a térdem lehet?leg nyújtva maradjon. Próbálkoztam, mire sikerült felvennem egy hátára fordult bogár formáját, családom, és magam nem kis derültségére. Végül kihúzták alólam a párnát, s mennyei érzés, végre nyújtott lábbal feküdtem. Pár perc telt el, s éreztem, hogy meg kellene látogatnom, a kétbet?s helységet. Némi tornagyakorlat árán, talpon álltam ismét, a járókeret el?ttem, nosza!
Az ajtóban vált világossá, hogy a járókeret alul szélesebb, mint az ajtókeret, vagyis csak oldalazva tudok bejutni. Rá kellett jönnöm, mennyire fontos, hogy id?ben elinduljak. Kézmosáshoz a fürd?szobába, szintén csak oldalra fordulva fértem be. S akkor rápillantottam a kádra. „Te jó ég! Hogy fogok tisztálkodni?”- jutott eszembe. Férjem utánam jött, hátha szükségem lenne segítségre. Feltettem neki a kérdést, mire ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. Kánikula volt már hetek óta, aznap is, amikor hazaengedtek. Természetes lett volna az esti tusolás, s?t! Ilyen napokon volt úgy, hogy háromszor is lecsapattam magam. Egymásra néztünk, mindegyikünk a másiktól várt megoldást, s egy kaján mosolyt véltem felfedezni a szája sarkában.
Egyszerre tört ki bel?lünk a nevetés, már tudtam mi jutott eszébe. Pár éve a barátn?m lábát operálták visszérrel. Hazatérve ? is hasonló gondokkal küszködött. Míg ? meglehet?sen alacsony, kevés fölös súllyal, a férje jó magasra n?tt, és igen-igen jó „er?”-ben van. Kitalálták a megoldást, Edit lábára kukazsákot húztak, s miután a kád megtelt, a férje felemelte, hogy beleengedje a vízbe. Közben azonban elkezdte a barátn?met becézgetni, mint egy csecsem?t, mire annyira nevettek, hogy barátn?m beleesett a kádba. Jól gondoltam, mert a férjem megszólalt:
– Nem emellek bele.
A magasságbeli különbség köztünk is megvan. Attól tartok, nem is arra gondolt.
Hogy a nevetés milyen fárasztó tud lenni! Még percekbe telt, mire végre vízszintesen helyezkedtem el. Kés?bb két fürd?szoba és két kád mellett egy lavór vízben végig lemosdottam, és hálával gondoltam arra az egy kollégiumi évemre.
Hétf?n reggel a férjem visszautazott Balassagyarmatra dolgozni, a lányom huszonnégy órát dolgozott, akkor egy biztonságtechnikai cégnél diszpécserként állt alkalmazásban, majd negyvennyolc órát itthon volt, de hogy el tudjon látni, minden éjszaka ment dolgozni hat héten át. A reggelimet megoldottam, mert egy szatyrot kötöttem a járókeretre, és abba belepakoltam az élelmet. Ételt melegíteni egyedül nem tudtam. Reggel a lányom hazaért, f?zött, takarított majd délután aludt, s estére ment újra dolgozni. A gyógytornásszal minden nap végigcsináltuk a gyakorlatokat, kértem ne kíméljen, miel?bb túl akarok jutni az egészen. A két hétb?l így sem lett persze semmi. A hatodik héten nem bírtam tovább a négy fal között. Lebukott a nap az erd? mögé, s enyhült a meleg. Csak kicsit a leveg?n lenni! Tíz percembe került, mire a teraszajtó magas küszöbén át bírtam emelni a lábam. Addigra azonban annyira elfáradtam, hogy örültem, hogy vissza tudtam emelni, a járókerettel együtt. A konyhaablakból még kinéztem. A nap lemen? sugarai vörös-arany ragyogással vonták be mögöttünk az erd?t. Kissé távolabb még vitorlázógépek keringtek a Sportreptér felett. Vadkacsák és Szürke gémek húztak át felettünk éjszakai szállást keresve. És akkor elsírtam magam. Elegem volt az egészb?l. A fájdalomból, a sok kínlódásból, a helyhez kötöttségb?l, mindenb?l. Addig tartott a türelmem. Akkor el?ször és utoljára.
Három és fél hónap múlva tudtam felmenni el?ször az emeletre, hogy végre a hálószobában a helyemen tudjak aludni, és akkor tudtam ugyanott a kisfürd?szobai ül?kádban lezuhanyozni, mert alacsonyabb a fala, mint a lenti nagykádnak.
S hogy miért éppen most írtam le ezt? Mert a napokban jegyeztek el? a másik térdemmel protézis beültetésre.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.01. @ 17:45 :: Tara Scott
