Rohantak a fák s az útjelző oszlopok,
elől egy nyárfa, hátul egy tölgy kullogott,
kajla sorompó bóbiskolt álmosan,
a bakter engedte le ráérős komótosan.
Versenyt futunk a kanyargó szerpentinnel,
völgynek le, hegynek fel, lendülettel,
velünk rohan az idő is, sarut hiába dobunk,
száguld a pillanat, útjába nem állhatunk.
A lassító jel gúnyosan az égre mutat,
nyílt a pálya, szűkre szabva találkozásunkat.
Az ezerszer átgondolt mondatokat nem találom,
csak kezed szorítom, csak mosolyod csodálom.
Harangok sem szólnak és sehol egy harsona,
veled vagyok, velem vagy – s nem történt csoda.
A tér-idő semmit sem változott,
csak mit ezerszer álmodtunk:
utunk találkozott.
Koppan az ütköző, végvágány fékező,
elrohant a kegyetlenül megszabott idő,
egy mosoly, még egy érintés, s búcsúzás.
Álmodtunk? Holnap kérdezzük:
– nagy utazás?
Leszállsz, elindulsz lassan,
még egyszer visszanézel,
még egy mosolyt küldesz, valamit érzel,
s majd eldöntöd mi ez az érzés:
valami most kezdődött?
Vagy a történet
– menetrend szerint –
befejeződött!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Tiszai P Imre
