A szombatot a padlás rendezésével töltötte, dobozok, ruhák, könyvek, régi játékok között, amikor a kis doboz a kezébe akadt. Egy már régen nem gyártott keksz doboza volt, szigetelőszalaggal gondosan leragasztgatva, még a bevonulásakor tette el.
A dobozba gyűjtötte gyerekkorának fontos rekvizítumait, és mintegy a gyerekkora lezárásaként berakta a padláson az öreg szekrénybe. Leszerelésekor már megfeledkezett róla, azóta nem került a kezébe, belepte a következő évtizedek pora.
— Ni, üzen a múlt — gondolta, letörölte a vastag port, leült a gerendára, és kinyitotta a dobozt. Legfelül a három ólomkatonája, a kis sárga Impala Sedan modell, amit tizedik születésnapjára kapott és a suliban mindenki irigyelte érte. Töltőtoll, ceruzák, ellenőrzők. Levelek, amiket Katinak írt hetedikes korában, de sosem merte elküldeni. Ezekbe beleolvasott, kicsit meghatódott tőle.
Most elküldhetné — gondolta, már volna bátorsága, de már minek?
MHSZ jelvények. Futás, úszás versenyek emlékei, egy dicsérő oklevél a vasgyűjtési akcióban elért eredményért, lengyel, bolgár pénz, egy csúzli, kisdobos igazolvány, egy rajz, amit a kishúgáról készített, képeslapokból kivágott nők képei. Sophia Loren színes képei. És a doboz legalján egy zöld papíros kis csokoládé.
Évtizedek óta nem gyártanak ilyet, Bumm nevű rumos csoki, nagyon szerette. Kőkemény volt, már ehetetlen.
…
A meleg nyári vasárnap délután szokás szerint összegyűltek a 6/A osztály díszvirágai a Balassa utcában. Szüleik a vasárnapi ebéd után lustán heverésztek otthon, és a rádióban a Szívküldit hallgatták, ők pedig szórakozás után néztek.
Az elmúlt vasárnap délután igazán jól telt, egy döglött macskát találtak, bedobták a Mahóték udvarába, a konyhaajtó elé. De mivel a háziak nem vették észre, Bozóki besettenkedett a kerítés résén, kinyitotta az ajtót, és a macskát bedobta a konyhába. Ettől már tényleg lett jó nagy ribillió, ám mire a megcsúfoltak kiszaladtak az udvarra, ők már árkon—bokron túl voltak.
Az előtt a Danicskáné csirkéit engedték ki a kertbe az ólakból. Ehhez azért haditervet kellett készíteni, hiszen Danicskánénak nagy, mérges kutyája volt. Ezért a csapat egyik fele az utcai kapuhoz csalta ugatással, nyávogással a kutyát, és amíg az ott őrjöngött, a gyors lábú Benedek Jancsi beugrott hátul, és kinyitotta az ólakat. Volt jó nagy cécó, a kutya a csirkéket kergette, Danicskáné a kutyát, a szomszédasszonyok meg össze—vissza rohangáltak. Egy órába is beletelt, mire helyreállt a rend, a nagy diófáról lesték a lombok mögül, a Benedek úgy röhögött, hogy leesett az ágról, rá egy rohadt tökre. Ezzel csúfolták egy hétig.
Ezen a napon az öreg Pápai volt a soron, akivel Bozóki nagyszülei valami miatt összekülönböztek. Ez sűrűn megesett, de most az öregnek más is száradt a lelkén, a véletlenül átrúgott labdát nem adta vissza. Ezt mindenképpen meg kellett bosszulni, a Pápait egyébként sem kedvelték. Mogorva öregember volt, féltek tőle kicsit, lecsüngő bajusza miatt fókának csúfolták.
Tisztes távolban a hátsó kerítésnél gyűltek össze, először megcsúzlizták Pápaiék kutyáját, és amikor a dühös ugatására az öreg Pápai előkerült, kórusban kezdtek üvöltözni.
— Fóóóka, fóóóka, bajuszkirály, pufóka…
— Fókazsírral kenem meg a csizmámat — kiabálta Bozóki, és rohadt almát dobott az öreg felé.
Pápai mint mindig, most is gyorsan dühbe jött, felkapta az ott heverő ásót és feléjük hajította.
Több se kellett, most már valamennyien dobálták a rohadt almát.
— Na megálljatok csibészek! — kiáltotta az öreg, kihúzott egy paradicsomkarót a helyéről és futott feléjük. Már épp el akartak pucolni, amikor a Pápai megbotlott egy kiálló téglában, és elvágódott.
Felállni már nem tudott. Akkorra előkerült a felesége is, az próbálta lábra állítani.
Ők mindenesetre villámgyorsan eltűntek, irányt vettek a homokbánya felé, ahol már hetek óta ásták a bunkerüket.
Azt már otthon, este tudta meg, hogy az öreg Pápai combnyaktörést szenvedett, kórházba vitték.
Hát ezt végképp nem akarták, bántotta a lelkiismeret, összeszedte a bátorságát és két nap múlva bekopogott Pápaiékhoz.
Az öregasszony nyitott ajtót.
— Csókolom Pápai néni, azt szeretném megkérdezni, hogy van a Pápai bácsi. Láttam a mentőautót, mikor elvitték — füllentette.
— Hát fiacskám most már kicsit jobban, de még sokáig nem jöhet haza. Csak tudnám kik csúfolkodtak vele, megkapnák a magukét! Nem tudod kik voltak?
— Nem, nem, én otthon voltam, engem nem nagyon engednek el a szüleim — hazudta.
— Hát te tényleg nem nézel ki ilyen utcagyereknek, ne is állj sose szóba ilyenekkel. Várj csak, adok valamit!
Besietett a szobába, és egy zöld ezüstpapíros csokit hozott ki.
— Ez a tiéd, mert ilyen rendes kisfiú vagy.
Nagyon szégyellte magát, és igyekezett villámgyorsan elkotródni, a csokit eldugta a könyvei közé. Sose vette a bátorságot, hogy beleharapjon.
Az öreg Pápai végül mankóval került haza, aztán pár hónap után vérmérgezést kapott a második műtétnél. Két év múlva a felesége is követte az akácosba.
Hát a csokit most itt tartotta a kezében, és azt gondolta talán vissza kéne szolgáltatni. Kivinni a temetőbe a Pápaiék sírjára, esetleg gyújtani mellé egy gyertyát is.
De hát miért kéne bolygatni a régi dolgokat? Mit változtatna? Elmúlt. Mint a 6/A, az ólomkatonák,1962 nyara.
Visszazárta a dobozt, bedugta egy halom tégla mögé, és rápakolta az összes poros deszkát, amit talált.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.31. @ 11:22 :: Torjay Attila