Ment volna már mindenki, hiszen két hete nem voltak otthon, és végre jött a háromnapos ünnep. Csak toporogtak reggel óta, és persze nem ment a munka sem, Isten verte nap volt. Délután már inkább csak ültek a deszkákon, az öreg Misa bá’ a brigádvezető, meg eltűnt valahová. Úgy beszélték meg, hogy 5-kor indulnak haza, és már elmúlt négy óra. Szegedig négy óra az út, már így is sötétben érkeznek, lassan elkezdtek pakolászni. És volt, aki átöltözött, amikor egyszer csak megjelent Misa bá’, de nem volt egyedül, ott volt az építésvezető, és a Gépgyár főmérnöke is.
Rosszat sejtettek mindebből, és az odahallatszó szavakból nagyjából össze is állt a kép. A főmérnök előrehozott határidőt kért, mert a gyártósor telepítők csak korábbi időpontot tudtak vállalni. Addig el kellett készíteni a gépalapokat. A főmérnök távozott, Misa bá’-nak már ki sem kellett nyitni a száját, mindenki tudta, hogy lőttek a hazautazásnak, lőttek az ünnepnek, lőttek a hosszú hétvégének.
Az emberek morogva, rossz szájízzel kezdték el a munkát. Bár igazából nem volt újdonság mindez, megesett már máskor is, a hat év alatt mióta együtt dolgoztak sok előrehozott határidőt vészeltek át.
Az építésvezető, hogy oldja a rosszkedvet, kivett a FIAT-ból két láda sört, és kitette eléjük.
— Hát akkor hozd a helikoptert Gabikám — nézett rá Misa bá’ a brigád legfiatalabb tagjára —, rögtön érkezik a transzportbeton, ma 9-ig leszünk. — Helikopternek a betonsimító gépet nevezték.
— Én nem, én hazamegyek, nekem fájront — mondta Gabi. — Nem láttam a családot már több mint két hete, tegnap meghúztam a derekam, fáradt vagyok, elegem van. Elegem van. Kérem a pénzem és indulok. Majd hazamegyek vonattal.
— Hát ezt gondold meg, ezzel a felmondást kockáztatod, ez munkahely, azt kell csinálni, amit mondanak. Különben sem tudok most fizetni, csak holnap reggel lehet kivenni pénzt.
— Jó, hát akkor majd várok holnapig, és akkor megyek.
Végül is nekifogott a munkának, de a munka utáni sörözésben már nem vett részt, és másnap reggel már nem is öltözött át. 10 óra felé megkapta a pénzét, elköszönt, elment. Köszönését a többiek hűvösen viszonozták, minden kézre szükség lett volna.
Öt órán keresztül vonatozott, négykor óra után szállt le otthon. Útközben hazafelé még beszaladt az áruházba, Kiskatinak babaházat, Edinának pedig fülbevalót vásárolt.
Gyors léptekkel sietett haza, aztán az utcájukban már szaladt, addigra visszatért a jókedve is. Végre benyitott a házba.
— Edina, Kiskati, megjöttem!
— Akkor vetkőzz le, Gabikám — ez a nővére volt, csak ő volt otthon Kiskatival.
— Szia, Éva, hát Edina?
— Edina tegnap elment.
— Hogyhogy elment? Beszéltem vele és mondtam, hogy jövök. Hát hová ment?
— Elköltözött ma reggel. Összepakolt, és elment. Anyu dolgozik, és ezért vagyok én a gyerekkel, de ha megjöttél Gabikám, akkor én most már mennék, rengeteg dolgom van.
— De mi az, hogy elment? Miért? Nem mondott semmit?
— Gabikám, Edina nem bírta idegekkel ezt az állandó várakozást, hogy csak két-háromhetenként jössz haza, és addig állandóan a négy fal között üldögél a gyerekkel. Ne csodálkozz rajta, ti nagyon fiatalon kerültetek össze, és korán jött a gyerek is. Edina magányos volt és eközben rájött, hogy tulajdonképpen még alig élt, hiszen csak tizenkilenc éves. Azért kicsi igaza csak van, valahogy próbáld elfogadni. Azt üzeni, hogyha munkát talál, eljön Kiskatiért.
— De én dolgozni jártam, hiszen házat akartunk építeni. Ezért hajtottam. Nem üzent mást, semmit?
— Nem, Gabikám, semmit. Ugyan mit is mondhatott volna?
A nővére elment, Gabi bután bámulta a falat a kisszobában, szinte lebénult. Tényleg fiatalon házasodtak össze, de a vonzódás egymáshoz még régebbi, tulajdonképpen már óvodás korukban kezdődött. Ők már akkor is egy pár voltak.
Leült az ágy szélére, egy idő után arra eszmélt, hogy Kiskati sírdogál. Odaadta neki a babaházat, adott teát is neki, de Kiskati csak tovább sírt. Azután együtt sírtak mindketten.
Később megjött az anyja, vacsorát készített, közben nyugtatgatta Gábort.
— Sajnálom, Gabikám, nem tehettem semmit, próbáltam visszatartani, de nem lehetett. El akar válni, de ki tudja, még meggondolhatja magát.
Gábor megadóan bólogatott, azután összeszedelőzködött.
— Most hová mész?
— Vissza. Visszamegyek, nemsokára úgyis hazajövünk egy hétre, addig vigyázzanak Kiskatira.
Hajnalban ért vissza a Gépgyárba, a portások már ismerték, beengedték. Az üres gépcsarnokban aludt pár órát egy padon reggelig.
Meglepetten vették észre a többiek reggel, kérdezősködtek, de nem volt kedve mesélni, csak Misa bá’-val közölte a gondját.
— Sajnálom, Gabikám, hogy így történt, de hát mit lehetne tenni? Öltözz át és vegyük úgy, hogy egy nap szabadságot kaptál. Most már biztos, hogy be tudjuk fejezni a munkát csütörtökig, akkor megyünk haza. A határidő módosítást a gyár külön honorálja.
Nehezen telt az idő estig, a munka végén az építésvezető mindenkit meghívott Halászcsárdába egy vacsorára. A többiek vidáman készülődtek, de Gábor kimentette magát. Nagyon fáradt volt.
Hideg, szemerkélő esőben sétált a szálló felé, és a Nagyáruházban vett magának egy MP4 lejátszót. Régóta szeretett volna egy ilyet, de hát a pénz mindig másra kellett. Voltak rajta zenék is, leült a szálló elé a padra, és az esőt nézve dúdolt a zenével:
„ne sírj, úgyis mindegy
a lovacska elszaladt
felhők között a nap
felhők között a nap”.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.21. @ 10:42 :: Torjay Attila