Rendszerváltás B változat
— Biztos, hogy be akar menni? — kérdezte az osztrák határőr. Gondolja meg, odaát teljes anarchia van, nem adnak a TV-k, nincs tömegközlekedés, rengeteg a halott. Onnét mindenki csak jönni akar. Menekülnek, ha tudnak.
— Igen mennék, ha volna szíves… — sürgette Péter, és megkönnyebbült, amikor felemelkedett a sorompó. A magyar oldal kihalt volt, nem voltak határőrök, kipusztult a dísznövényzet, a büfé feltörve, néhány kiégett gépkocsi keresztben az úton. Nagy nehezen kikerülte őket, majd egy felborult kamiont, és két széttaposott, oszló tehenet. Felfordult a gyomra, gázt adott és nagy tempóban indult el a kihalt úton. Az első pár kilométerben senkivel sem találkozott. Úgy tíz perc múlva egy erdőből többször rálőttek, kissé mögötte pattogtak a lövedékek az aszfalton, beletaposott, igyekezett messzire kerülni. Ingriddel úgy beszélték meg, hogy az Érdi csomópont környékén találkoznak, minden nap dél körül várni fogja.
Nyolc napja még fel tudta hívni, azóta a telefon is elnémult, ezzel Magyarország teljes csendbe burkolózott. Mégis bízott benne hogy találkoznak, a hírek szerint a harcok jelenleg Debrecen környékén folytak, a nyugati országrészen már elültek. Azért számítani lehetett fosztogatókra, útonálló bandákra is.
Hamarosan beért egy községbe, lelassított de nem látott senkit, bár érezhetően voltak ott emberek, néhol mozgott a függöny volt, ahol a kertben ruhák száradtak. Megkereste a Kossuth Rádiót, úgy tudta az működik. Bár többször gazdát cserélt, de mindkét félnek szüksége volt rá, ezért nem tették tönkre. Kereskedelmi, regionális adások már rég nem voltak. Az éterben mindenféle magánadók sugároztak kis teljesítménnyel, ezeket senki sem hallgatta. És akkor megértette mi az a csend. Az adó egyfolytában a kijárási tilalmat ismertette, és felhívta a figyelmet arra, hogy a vétőkre szó nélkül lőnek. Hogy melyik oldal adása volt az nem derült ki, ki is kapcsolta rögtön. Megállt egy felüljáró alatt, bevette a gyógyszereit, átkötötte a sebét. A madridi műtét óta három hét telt el, a polgárháború a lábadozása alatt kezdődött. Ingriddel mindennap beszéltek ameddig lehetett, szegény csak törve beszél magyarul, pánikolt, bezárkózott a lakásba, nagy nehezen mégis sikerült megbeszélni a találkozót.
Most viszont, hogy kijárási tilalom van, ki tudja oda tud-e menni? És vajon neki sikerül? Sikerülnie kell, felveszi a feleségét, azután irány vissza, minél messzebb az országtól.
Ő egyik oldalhoz sem tartozott, sem az állandóan utcán demonstráló ellenzékiekhez, sem a kormányoldal híve nem volt. Sok megcsömörlött emberhez hasonlóan nem kapcsolódott be az utcai megmozdulásokba, bízott benne, hogy valamiképpen békésen is leváltható a szocialista rendszer. Eleinte nem tűnt veszélyesnek a helyzet, bár az utcai tüntetések mindennapossá váltak, és egyre hangosabbak lettek. De mivel semmi hatásuk sem volt Kádár utódaira, sokan fegyvereket is szereztek. Ezután éjszakánként már ropogtak a fegyverek, és a rendőrség nem volt képes kontrollálni a fegyveres csoportokat. A robbanáspont akkor következett, amikor az embereket folyamatosan utcára vezénylő ellenzéki politikust egy tömeggyűlésen lelőtték. Nem derült ki, hogy ki húzta meg a ravaszt, de szinte mindenki a kormányoldalt okolta. Az aznap éjjeli lövöldözésekben és káoszban már sokan haltak meg.
Másnap reggel az utcákat megszállta a Munkásőrség, és a rendőrség. A Honvédséget nem sikerült kivezényelni, az kinyilatkoztatta a pártatlanságát, a katonák bezárkóztak a laktanyáikba. Sok helyen pedig a sorállomány önkényesen elhagyta a körleteket, átöltöztek és hazamentek, üresen hagyva a laktanyát. Így nyílt alkalom az ellenzéki oldal militáns részének a felfegyverkezésre, és ezzel a kisebb csetepatékból nemsokára nyílt polgárháború szélesedett. A harc váltakozó szerencsével folyt, egyik oldalnak sem sikerült felülkerekednie. Az igazi győztesek a feketézők, bandavezérek, és az erőszakos emberek voltak, az ő világuk volt ez.
Fegyverben később sem volt hiány, a környező országok sokat küldtek, egyrészt pénzért, másrészt az általuk preferált félnek. Az ENSZ elítélte a fegyverszállításokat, de természetesen mindenki letagadta.
Megint rálőttek és ezúttal egy sorozat eltalálta a kocsi hátsó kerekét, belengett a hátsó rész, lassított, de nem mert megállni. Küzdött az autóval még másfél kilométeren keresztül, ott volt egy kisebb dugó különböző autókból. Megállt és körülnézett. A kocsijának kiszakadt a bal hátsó gumija és úgy látszott, hogy a tank is találatot kapott, csöpögött a benzin, nem lehetett tovább menni vele. Előrement, mintegy nyolc—kilenc gépkocsi torlódott egymásra, több kiégett. Az elsőket találat érhette, a hátsók pedig beleszaladtak a hirtelenül megállókba, szinte mindegyik össze volt törve. A kocsik körül szétszóródott holmik hevertek, táskák, kabátok, gyerekjátékok. A legelső autóba beszorult a vezető, láthatóan halott volt, de rajta kívül senkit sem lehetett látni. Az egyik utolsó autó, egy kék Trabant nem volt nagyon összetörve, vérnyomokat sem látott, a kulcs is benne volt. Beült indított, a motor kis köszörülés után beindult.
Átrakta a holmiját, hátratolatott, a mezőre kihajtva kikerülte a többi autót, elindult. Teljes gázzal ment az út közepén, így talán nehezebb eltalálni. Pár kilométer után egy kiégett benzinkutat látott, megállt. A kiszolgáló épület tárva—nyitva állt, ki volt fosztva, mégis talált a raktárban pár üveg kólát és néhány csokit. Hajnal óta nem evett, megette a csokikat, közben körülnézett. Nem volt harcoknak nyoma a környéken, halottakat sem látott, a benzinkutat talán szórakozásból gyújtották fel. Továbbindult, és néhány kilométer után egy keresztbe fordult kamion állt, alig fért el mellette, lassan araszolt, eközben előlépett néhány fegyveres a kamion mögül, az ablakon egy AK gépkarabély csöve meredt befelé.
— Szálljon ki — parancsolta valaki. Kiszállt, nyolc-tíz civil ruhás fegyverest látott, karjukon „Nemzetőrség” karszalaggal. Kicsit odébb még pár ember állt két páncélozott gépkocsi mellett. Elővette az útlevelét, hogy felmutassa, az egyik elvette, eközben észrevette a bal kezén lévő gyűrűt. A Főiskola gyűrűje volt, sokan hordták, akik oda jártak.
— Ott végeztél? — kérdezte a fegyveres.
— Igen, számítástechnikát.
— Aha, ki volt a dékán?
Megmondta, a kérdező láthatóan megenyhült.
— Én is ott végeztem három éve. Azt tudod, hogy kijárási tilalom van?
— Valamit hallottam a rádióból. De mennem kell. Érdig mennék, a feleségem ott vár, aztán együtt vissza Madridba, ott vagyok jelenleg kiküldetésen. Nemrég műtötték a vesémet, amíg a kórházban voltam hallottam, hogy kitört a polgárháború. A feleségem holland, semmit sem ért az egészből, meg kell találnom, ki kell vinni innét.
— A mi csoportunk Tatabányáig járőrözik, de kapcsolatban vagyunk a Budaőrsiekkel, ők biztosan tudnak segíteni, fél óra múlva indul egy járőr csoport arra, tarts velük. Nem célszerű egyedül autózni, szerencséd, hogy megúsztad, mindenfelé orvlövészek.
— Mi történik itt?
— Talán három részre szakad az ország. A kommunisták és a szimpatizánsok a Pest környéki megyéket ellenőrzik, a felkelő csoportok az ország többi részét. A harcok megindulásakor volt pár roma pogrom, ez kiváltotta a cigányok elszakadási törekvését. Mátészalka környékén gyülekeznek, ott akarnak saját országrészt alakítani, sokan jöttek hozzájuk külföldről is. Az arra felé lakók többsége Ukrajnába menekült, táborokban élnek. Erre azután az idáig egymással marakodó két oldal egy része a romák ellen fordult, így hogy most már három fél harcol egymással. Az elburjánzó kegyetlenkedések megakadályozására sok helyen önvédelmi csoportok alakultak, ezek nem tartoznak egyik félhez sem, és ezekből alakult meg a Nemzetőrség. Tulajdonképpen ez a negyedik fegyveres oldal, de mindenféle ideológia nélkül. És lassan ez a legnépesebb csoport most már országos hálózattal, a kijárási tilalmat is mi hirdettük meg. Így szeretnénk elérni a harcok csökkenését, a bandák garázdálkodásának megfékezését. A Nemzetőrség lehetne egy eljövendő Nemzeti Kerekasztal gerince is, ahol talán meg lehetne állítani ezt az egész elmebajt, legalábbis reménykedünk benne.
— És szerinted egymás mellé lehet ültetni a résztvevőket? Hiszen az egész a miatt kezdődött, mert nem voltak képesek megegyezni, fontosabb volt a csoportérdek, mint az ország boldogulása.
— Menni fog, akik a helyzetért felelősek nagyon népszerűtlenek, ha valahol felbukkan egy-egy számíthat rá, hogy az elkeseredett emberek meglincselik. Naponta bemondjuk a rádióban a nevüket, többnyire külföldre menekültek. A Nemzetőrségre egyre többen tekintenek úgy, mint a megoldás kulcsára. Még kis idő és leszünk annyian, hogy ki tudjuk hirdetni a statáriumot, azaz a Nemzetőrségen kívül mindenkinek le kell tennie a fegyvert, akik nem teszik meg, azok helyben a falhoz lesznek állítva. Ha megszűnnek a harcok, ha megtörténik a lefegyverzés, akkor a csoportok vezetői elkezdhetik megtárgyalni a jövőt. Addigra helyre kell állítani a TV adásokat, hogy a tárgyalások nyilvánosak lehessenek. Az atrocitásokért, rombolásért, gyilkosságokért pedig mindenkinek felelnie kell, bármelyik oldalhoz tartozott is.
— Nem lehetne ENSZ csapatokat behívni rendfenntartásra?
— Nincs legális, elismert kormány jelenleg, amelyik megtehetné, amúgy pedig behívtak ide már mindenkit. Az oroszok szerencsére kizárták a beavatkozást, azután egyesek a románokat kérték fel, el is indultak, de a NATO vezetőségnek volt annyi esze, hogy leállítsa. Még nagyobb káosz lett volna belőle, ez magyar belügy.
— A telefon rendszer egyáltalán nem üzemel?
— Megbízhatatlan, sok kár érte. A biztos pontok a katonai állomások, nekünk is működik ilyen. Csak mi használjuk — mutatott egy hosszú antennás gépkocsira.
— Innét felhívhatnám Ingridet?
— Igen.
Tárcsázott, de a másik oldal nem vette fel. Ezután megpróbálta az anyósa számát is. Hosszan kicsengett, végül felvették.
— Halló, Ingrid?
— Igen, Péter hol vagy?
— Te hol vagy? Én Magyarországon.
— Én pedig már itthon, Leidenben, az utolsó holland konvojjal sikerült kijutni, téged… — hirtelen valaki kikapta a telefont Péter kezéből, és berántották az út túloldalán lévő árokba. Mindenki eltűnt az útról. Zúgás hallatszott és két harckocsi tűnt fel kis vörös zászlókkal, az első félrelökte a keresztbe fordított kamiont, aztán gyors tempóban húztak tovább. A nemzetőrök feltápászkodtak, az egyik telefonált valahová.
— Megúsztuk, ezek szinte mindennap demonstrálnak erre, de ez lesz az utolsó kirándulásuk. Négy kilométerrel lejjebb tegnap páncéltörő ágyúk lettek beásva. A kijárási tilalom tankokra is vonatkozik.
— Hát kösz a segítséget, azt hiszem visszafordulok, hiszen amiért jöttem már nem aktuális.
— Esetleg beállhatnál közénk, az ország józanabb felének mindenkire szüksége van.
— Nem, nem vagyok még teljesen egészséges, de nem is akarok egyelőre itt élni. Vár a feleségem.
— Ahogy gondolod, azt javaslom Esztergom felé indulj, ott már van kompjárat a szlovák oldalra.
— És a híd?
— Le van szakadva, nekivezettek egy dinamittal megrakott uszályt a harcok alatt, hogy ne lehessen Szlovákia felé menekülni. A város megsérült, romos, többször cserélt gazdát. A Kovács Gézáékkal menj, ők felmennek Esztergomig egy páncélkocsival, náluk elférsz. Az autódat úgysem tudnád átvinni.
— Nem az enyém, útközben találtam.
— Hát minden jót neked.
— Minden jót nektek is. És Magyarországnak.
Három órán keresztül zötykölődtek a páncélosban, Esztergomra nem ismert rá, mindenütt romok, ideiglenes temetők, és keresztek. És nemzetőr zászlók. A Duna parton tényleg üzemelt egy kis komp, szlovákok jártak át üzletelni, élelmiszert cseréltek aranyra, értékekre. A felszállás előtt a nemzetőrök mindenkit ellenőriztek, két embert félreállítottak, a többiek mehettek.
Megkönnyebbülve szállt ki a másik oldalon, és elindult a vasútállomás felé sűrűn visszanézve, a Bazilika romjai még sokáig kísérték.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.18. @ 13:11 :: Torjay Attila