Valamennyit igazítottam rajta
A vedlett vakolatú falak lassan elmaradtak a támolyogva botorkáló alak mellett. Mikor a régóta sóvárgott cél közelébe ért, fegyelmezte lépteit, s közben végignézett az utcán. Repedezett betonjárdát látott a résekb?l feltör? gyomokkal, melyek mohón habzsolták a magas bérházak tövében húzódó utcácskára betévedt napfényt. A gödrösre kopott úttest mellett félig a járdán állva Trabantok és Ladák szerénykedtek, megt?zdelve néhány agyonvakolt, amcsi matuzsálemmel. Az utca végén egy ide nem ill?en elegáns alak fordult be éppen. Ett?l idegesen összerezzent, majd legyintett egyet és folytatta az útját.
A cél közelségét jelezték a megszaporodott, a nagyvonalú utcasepr?k által elnézett söröskupakok, csikkek. Felcsillanó szeme némi hasznosat is felfedezett a fal tövében. Néhány sörösüveg szép katonásan felsorakoztatva, ahogy azt a piás testvériség illemtana megkövetelte. Mert a szomjúhozóknál könnyen el?fordulhat, hogy zizeg?s helyett csak csörg?s pénz vacog a zsebben, és ilyenkor jól jön némi kiegészítés. Csak az amat?r piás dobálja szanaszét az üveget. Aki profi, az gondol a jöv?re.
A tétova lépt? alak – óvatosan kitámasztva magát a falon – lehajolt a zsákmányért, és szétosztotta öblös zsebeiben.
– Hehe, öt üvegecske, vagy hat… Ha elbambul az a kapzsi farok… – motyogta magában, és göthös alakját fuldokló köhögés rázta meg.
Úgy látszik, túlzás volt a sietség után még hajlongani is. A sok ezer cigi lerakódása kikívánkozott tüdejéb?l. Fuldoklás közben is tovább botorkált. Nem akarta ilyen kicsinység miatt megszakítani útját. Oly közel volt már a cél, melyet elmocskolódott tábla hirdetett büszkén:
66. sz. ITALBOLT.
A köhögéssel felszabadított végeredményt egy jóles? krákogás kíséretében maga elé köpte a tábla alatt sötétl? lépcs?re.
– Hogy a versenyz? alkatúak hamarébb leérjenek – göcögte magában jóles? rosszindulattal a vén csibész. Majd, kezével óvatosan megtámogatva bizonytalan lépteit, leóvakodott a lépcs?n. A ragadósan mocskos fokok éleit már lekerekítette a sok-sok siet?s láb, ezért óvatosra vette a figurát. Keze alól múlt havi alkotása világlott el? reszketeg krétasorok formájában:
Állj meg Vándor, hisz minden utak végéhez értél!
S mert, nemesb’ célt, ember nem kíván!
Bár sörrel teli korsót ne kérjél,
mert a pultos barom pofán talál!
Ezt heccb?l írta, amikor a f?nök elspórolt a söréb?l egy keveset – mint mondta – az adóra. Kicsit parázott, hogy balhé lesz bel?le, de az a vadbarom nem csak hogy röhögött rajta, de még egy korsó sört is kiutalt neki érte (persze az sem volt tele). Azóta is pár naponta meger?sítteti a könnyen kopó krétajeleket, és büszkén ordítozza a vendégeknek, hogy ez egy költ?i kocsma. És hogy a verseket nála lehet megrendelni, mert ? félállásban íróklubot is menedzsel.
Csendesen vigyorogva a kellemes emléken tenyerébe köpött. Egyenletesebbé oszlatta kezén a koszt. Pár tétova mozdulattal a haját is lesimította, mert rühellte, ha basztatják a külsejéért. Kinyitotta a jól bejáratott ajtót és óvatosan bedugta a fejét. A kiáradó aromás söntésszagtól jóles?en megborzongott, és mélyen magába szívta a finom meleget. Mert nincs annál finomabb, mint a jó meleg emberszag! Ezt csak azok érzik igazán, akik minden éjszaka egyedül várják odakint a reggelt. A ritkán felmosott padló, a még ritkábban mosdó emberek, némi hányásmaradék tetézve a mindent beborító erjedt sör, bor és pálinka szagával. Kedélyesen ordítozó, vagy motyogó hangok összemosódó moraja, és a mindent uraló söntésgóré vaskosan kedélyes röhögése.
– Tiszteletem, f?nök úr – motyogta csak úgy, maga elé. Az élet fenekének realistájaként tisztában volt azzal, hogy a góré afféle házi kedvencként kezeli ugyan, de – mint olvasta valahol – nem él soká’ az a pók, aki barátjának tekinti azt, ki ?t a sarokban megt?ri és a tányérjába ereszkedik. A kékesen hömpölyg? füstben hunyorogva átfurakodott a már ilyen korai délel?tt is teli helyiségen, és a sarokban lév? üres sörös rekeszek mellé állva integetett a pult mögött szorgoskodó, nagy hasú, mocskos kötényt visel? figurának.
– F?nök úr, tisztelettel! Lenne pár üvegecske… Természetesen frissen mosva – kiabálta reszketeg hangján, amit csodák csodája, meghallott a helyiség nagyhatalmú ura.
– Azt hiszem, hat darabocska – egészítette ki egy kicsit kerekítve a valóságot. – Betegyem a helyére?
– Tudod mikor, fater? Hozd csak ide! Hadd sassantsam meg sebtiben, mennyivel akarsz lehúzni ma! – üvöltött vissza a nagy ember, akit kedélyesen Górémennek hívtak a vendégek.
– Jól van no, ha jobban meggondolom, öt az a hat. Csak ilyenkor szomjasan, nem megy jól a matek. De ugye, nincs harag? – károgta reménykedve a góré felé.
– Tudtam, hogy be akarsz palizni! Te vén pöcs – válaszolta kedélyesen Górémen. – Ide gyere elém, és dobj meg minket egy jó kis mondókával! Az a vén pöcsös jó lesz. Hadd halljuk…! Itt egy korsinca el?leg. De fasza legyen a szöveg! Ne az a nyálas fajta! Mert ledugom a torkodon a korsót is, ha elbaszod!
És a reszketeg hang elkezdte:
– Már vénül? pöcsömmel verem ki a szemetek,
már vénül? farodba nyomom bele… – hirtelen a vén senkiben felhorgadt valami mélyr?l jöv? harag, és beleüvöltötte a terembe:
– Már vénül? kezemmel
fogom meg a kezedet – halljátok ti barmok?
Már vénül? szememmel
?rizem a szemedet. – Mert szereti, meg tudna halni érte, annyira szereti! Értitek? Ti állatok!
Világok pusztulásán
?si vad, kit rettenet
Ã?°z, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled…
Itt az eddig er?s férfihang hirtelen reszketeggé, síróssá vált, és a könnyben úszó szem? vén csöves sírósan motyogta maga elé:
– Ó, Istenem! Annyi szar van ebben a nyomorult életben, amit le kell nyelni. De legalább nem vagyok egyedül. Mert az én aranyom otthon vár engemet. Nem érdemlem meg, de mindig megbocsát.
Fél?sen körülnézett, mint aki ellenkezést vár, majd folytatta:
– Esténként ki szoktunk ülni az ablakhoz, és együtt nézzük hogyan megy le a nap, és…
Durva röhögés szakította félbe a halk motyogást.
– Nézd már vén barmot, még elb?gi magát, hogy oda ne szarjak! Ha ilyen fasza élete van, akkor mi a túrót keres itt…
– Kussoljál, te barom! Fogd be azt a lepcses pofád! Vagy húzz a sunyiba innen! – dörrent az ágáló melósra Górémen, majd így folytatta. – Csövifater jó gyerek, de néha elszáll az agya. Olyankor elküld az anyjába mindenkit… de neki szabad. – Itt fenyeget?en körülnézett, majd folytatta. – Aztán be ne képzelje magának valaki, hogy én egy puhapöcs vagyok, csak mert az öreget csípem. Nem hallottatok még a hobbitartásról? A vén genya az én házi költ?m. És egy sörkonyak párosért olyan verseket rittyent, mint az odakint, a lépcs? mellett. De csak konyak a jó. Más töményet nem vesz be az a költ?i bele. Gyere fater! Guríjjál le egyet, hogy letisztuljon az agyad… Látom, megint rád jött.
Csövifater félve körülnézett, majd amikor csupa jóindulatúan vigyorgó arcot látott, szemét mereven a csábítóan felkínált konyakra szegezve, a f?nökhöz botorkált.
– Mit is értitek ti, mi az, hogy konyak – motyogta maga elé. Majd gondolatban folytatta: „…Amikor behunyom a szemem, és hagyom, hogy az a gazdag aroma szétáradjon a számban, olyan, mintha megint ember lennék…, mint régen”.
Odaérve a pulthoz, remeg? kézzel felvette az ötcentes olcsó konyakot. Lehunyt szemmel, lassan kortyolt egyet bel?le.
– Nédd mán! Mindjárt elélvez a vén fütyi. Dögöljek meg, ha nem kaptam kedvet egy konyakra – harsogott egy piás hang. A söntés újra életre kelt.
– Aztán tényleg vágja a Véncsövi, vagy ki a bánat a verseket? Csak úgy kibuggyant magából pár strófát? Mert akkor írja mán meg, hogy amikor benyomtam egyet a…
Górémen vigyorogva osztogatta a konyakokat, meg a söröket, s vette fel az elvi rendeléseket a leend? m?vekre. Magában röhögve áldotta az eszét, hogy kitalálta ezt a baromságot a versekkel, meg a Csövifaterral. Aztán eszébe jutott az a kifent n?ci, aki mintha…
– Hé, Vénül?pöcs! Lehet az, hogy egy normális n?, olyan jó harmincas – de nagyon finom áru ám – keressen téged? Olyasvalaki után érdekl?dött, mint te vagy. Talán lenyúltad valamivel, és most zabos rád? Mit szólsz hozzá, fater…? Lehet ilyen?
Csövifater egy pillanatig gondolkodva nézte gyorsan apadó söröskorsóját, majd így motyogott:
– Tudja a halál, melyik az! Van egy luvnya az újságtól, aki riportot akar velem csinálni, meg az a perverz csinoska, aki haza akar vinni, hogy megfürösszön. Mostanában nem látom ?ket, de minden lehet. Híresség vagyok, tudod jól. Adjál már még egy konyakocskát, aztán megyek bulcsázni… utána meg haza az asszonyhoz… Biztosan megint valami finomat f?z… Majd kiülünk… – és a vén zsivány hangja motyogássá halkulva elmosódott a kedélyes részeghangok özönében. Majd, mintegy profundis, mélyb?l jöv? könyörgésként kiemelkedett, és újra hallhatóvá vált:
– Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S ?rizem a szemedet.
– Hé, öreg! Most már kezdesz elszállni, aztán ugrik a kereset! – vágott közbe Górémen. – Legyen mára elég a jóból! Menj szépen a standodra, és húzzál bele! Kapsz az útra két üveggel. De eszednél legyél, mert sok a sarad!
Hangja rosszkedv?vé vált, és így dörmögött:
– Megint rájött a bolondéria, alig kerestem valamit ezzel a költészet szarsággal.
És a kissé kókadt Csövifater, komoly méret? zsebeiben a dugesz sörökkel, elballagott a standjára. Sivár mellékutcákon át a csillogó körútra, majd le a lépcs?n. Kényelmesen elvackolta magát a zsebeib?l el?szedett szivacson. Dobott egy marék aprót a kalapjába, majd maga elé tette, és hátrad?lt a falnak. Szemét behunyta. Halkan, majd egyre er?söd? hangon, az EMKE-aluljáróban megszólalt egy reszketeg hang:
– Párisba tegnap beszökött az ?sz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem. – Igen, velem, a senkivel! Halljátok emberek? – kiáltotta, majd újra halkan folytatta:
– Pont amikor ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis r?zse-dalok – nem a hülye gázég?k!
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok – igen mert rohadt az élet!
Elért az ?sz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett…
Szeme mindvégig lehunyva, hol jobb, hol gyengébb poénokkal kommentálva, csak mondta és mondta, miközben a megviselt, széttöredezett arcon néha végigcsurrant egy-egy könnycsepp. A zaj és az üvölt? zene majdnem elnyomta az öregesen halk hangot, de néhányan megtorpantak. Az arcokon eleinte értetlenség tükröz?dött. Sokan viszolyogva legyintettek, és továbbmentek. Néhány ember ottmaradt. Laza félkörben körülvették az öreget. Tömött szatyros, megfáradt munkásasszonyok, tétova szem? tinédzserek, kopogós lépt?, kosztümös üzletasszonyok hallgatták meghatottan a költ?i lelk? koldust, aki szemlátomást elemében volt:
Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,
az örvényb?l: ide, ide zuhantam én.
Zord táj, sz?k láthatár nehezedik körém,
s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok… – Igen, átok már az egész!
A kopott és az elegáns pénztárcákból egyre több apró került a kalapba, melyet szeme sarkából ellen?rzött a vén zsivány. Már komoly sokaság vette körül az öreget.
– …Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb. – Halljátok?! A legszebb, mint az én drága feleségem – mondta átszellemülten.
Ekkor hirtelen zavar támadt. A bámészkodókat félretaszítva egy elegáns harmincas n? rohant oda hozzá. Szemlátomást idegesen megrázta az öreget, majd halkan mondott neki valamit. Csövifater – felriadva a versek kábító mámorából – rémülten rázta a fejét, és felkiáltott:
– Nem igaz! Szemét, hazug mocsok vagy, és takarodj innen! Soha többé ne keress!
A n? a kezébe temette arcát, görcsösen felzokogott, majd sírva nyöszörögte:
– Miért csinálod ezt, apa? Miért nem tudsz hazajönni hozzánk? Hisz anya már négy éve meghalt…!
Novellámban mély tisztelettel részleteket idéztem a következ? versekb?l: Ady Endre: ?rizem a szemed, Ady Endre: Párisban járt az ?sz, Ady Endre: Mert engem szeretsz, Charles Baudelaire: De profundis clamavi (Szabó L?rinc fordítása)
Legutóbbi módosítás: 2010.03.13. @ 13:32 :: Urbánszki László
