Sok nemzedékkel ezelőtt kezdődött.
Sokszínű, gazdag életünk volt hajdanán. Sok faj békés közössége, kik szerették és óvták egymást. Erősek és gyengék, törtetők és esendők, mindenkinek volt helye a világban. Dolgoztunk, boldogultunk, ki jobban, ki kevésbé, és ha elérkezett az idő, meghaltunk.
Testünk, szeretteink mellett pihent addig, míg az enyészet úrrá nem lett rajta, és akkor beleolvadtunk a földbe, ahonnan valamikor fakadtunk.
Titokzatos eltűnések mindig is voltak múltunkban. Akit hosszú élete végén elért a halál, olykor gyermekei körében maradt sokáig, néha azonban titokzatos módon megszűnt létezni a teste, és nem láttuk többé.
Voltak előjelek is, csak nem ismertük föl őket.
Mielőtt a szörnyűségek elkezdődtek volna, már nem csak a tisztes öregek távoztak el örökre, hanem a Nép legerősebb, legnagyobb termetű tagjai is. Testük nyomtalanul semmisült meg, csak öltözékük foszlányai mutatták, hol is léteztek előtte. Elfogadtuk sorsunkat, erős fiatalokat küldtünk az eltűntek helyére.
És egy hajdanvolt reggelen megérkezett a rettenet.
Egyik pillanatban még köröttem voltak társaim, majd rendkívül rövid időn belül már csak a földön heverő testeket láttam. Később azok is eltűntek.
Felfoghatatlan volt és borzalmas.
Egyedül álltam a világban. Körülöttem, amíg a szem ellátott, csak a puszta föld maradt.
Mielőtt azonban elmélyülhettem volna gyászomban, hirtelen újra benépesült a táj. Gyermekek vettek körül, és megint elkezdődött az élet.
Igaz, a sokszínűség megszűnt, csak egy faj volt, de legalább fennmaradt a Nép.
Nehéz idők, de túléltük. A fiatalokat nem óvták szüleik, védtelenül álltak az elemekkel szemben. Sokan elpusztultak. Aki azonban megmaradt, az boldogult. Úgy ahogy, de éltünk.
A gyerekekből kamaszok, majd erős felnőttek lettek. A derűs öregség évei előtt azonban megint lecsapott a felfoghatatlanul gyors halál.
Eltűntek a felnőttek, és újra gyermekek vettek körül.
Kezdődött minden elölről. És tart, azóta is.
Tíz nemzedék.
Mindenki fiatal, él, majd meghal, csak én létezem örökké.
Miért?
A mélységből kiáltok Hozzád, Uram!
Halld meg az én hangomat!
Istenünk lettél, mert a Te erőd a legnagyobb.
Életet adsz, majd elveszed.
Miért?
Kezedben a hatalom!
Te vagy a mindenség ura!
És végtelen kegyelmedben újra,
meg újra úgy döntesz Uram, hogy élnem kell.
Csak nekem kell élnem.
Miért, Uram?
Elveszel tőlünk mindent.
Sivár pusztává teszed, mi oly eleven volt.
Majd elveted a magvakat,
és kegyesen újra engedsz minket élni.
Miért adsz, ha elveszed, Uram?
Hatalom a hatalomért?
Túl hosszúra nyúlt ez a játék, Uram.
Nékünk, senkiknek nem adatott meg a teremtés ereje.
Gyengék vagyunk, hatalom nélküliek,
de játékszerként nem kell az élet, Uram!
És meghalni tudunk nélküled is.
Már csak egy kérdés maradt, Uram!
Mi lesz veled, ha mi elmegyünk?
Hisz még Isten sem létezhet hívők nélkül?
Nélkülünk kinek az ura leszel, Uram?
************************************************************************
Színes hírek a nagyvilágból:
Hosszú életének végéhez ért a nemes faóriás!
Előremutató és értékelendő szokás, hogy olykor — a tarrávágott erdők helyén —, a nagy hasznot hozó faültetvények közepén hosszú ideig élni hagynak nemes fákat, melyek mintegy uralják a tájat. Milyen büszkén nézhette, oly sok nemzedéken át, az őt körülvevő haszonfákat ez a több száz éves öregúr, ki — az erdőt értő és szerető erdészének véleménye szerint — még nyugodtan élhetett volna sok évtizedet. Külön furcsaság, hogy az öreg harcossal együtt pusztult el az egész ültetvény is, melynek szintén nem lehet magyarázatát találni. Ha babonásak lennénk…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.13. @ 10:58 :: Urbánszki László
