Az oldalát érő goromba rúgástól meghempergett a homokban. Kezéből messze repült a kanál, vacsorára éhes szájával keserű porba harapott.
Éles vonású, fekete legény állt fölötte, arcán fenyegető vigyor. Bunkós végű botját két kézzel pörgetve, megvetően pökte oda.
— Keljél föl koma! Mennék vacsorázni. Mindjárt elaltatlak, és megeszem a kásád javát. Talán nem köpök bele a maradékba, ha gyorsan végzünk.
A bojtárok röhögve csapkodták egymás hátát.
— Adjál neki, Bogi — biztatták —, vagy csókolgasd meg! Olyan szépen lefeküdt neked, tán akar valamit!
Nagy félkörbe fogták a verekedőket, és várakozóan lesték ez eseményeket.
Misa, a kisbojtár, első vacsoráját akarta elkölteni a ridegpásztorok között. A falu közelében már segített a csordásnak, szeretett jószággal foglakozni. Ha sikerülne a híres szilajlegények közé kerülnie, egyszer talán ő is velük hajthatná a marhát más országokba. Nagyvárosokat látni, idegen lányokat csókolni, megnézni magának a világot. Apja ajánlotta be a gulyásszámadónak, aki eligazította a munkáról, majd vacsorázni küldte. A pusztában közös kondérból ettek, amihez egyszerre csak kevesen férnek hozzá. Először a számadó és a rangosabb bojtárok, majd másodjára a többiek. Bogival együtt, tisztelettudóan kivárták a sorukat. Amikor azonban neki akart látni, kenyeres társa rúgással kívánt neki jó étvágyat.
Hogy is mondta Apa? Vadak, mint a csikasz. Aki nem ember a talpán, azt kiverik maguk közül — jutott eszébe Misának. — Ha beléd kötnek, észnél légy! Add vissza, de agyon azért ne veresd magad! — itt elvigyorodott az öreg, ezer ráncba gyűrődött arcán hamiskás mosoly villant —, de azért nehogy szégyenbe hagyd öreg apádat! Rajtunk nevetne a falu, ha sántikálva menekülnél vissza anyád szoknyájához. Ez nem olyan erőpróba, mint a pendelyeskori dulakodások a többi gyerkőccel. Ha gyenge, vagy gyáva leszel, rajtad marad örökre. A pap se mossa le az utolsó kenettel! Gondold meg alaposan. A pusztaiak mások, mint a rendes falusi népek. Olyanokká váltak, mint a marháik. Szilajjá! Ha mulatni támad kedvük, kiürül a kocsma — megpödörte a bajuszát, nagyot vigyorgott — persze a fehérnép, marad. Olyankor mindnek ott támad dolga. De még azt a ringócsípejű, rezgőmellű járást, amit akkor mívelnek, híjnye, a Máriáját, de megszépülnek olyankor!
Misa felugrott a porból, nagyot köpött, és széttárt karokkal közelített a vicsorgó bojtárgyerek felé.
— Aztán csak azzal a hitvány karóval vagy erős, vagy csupasz kézzel is? — kiáltott oda.
Az csak forgatta fegyverét, csapott felé hol innen, hol onnan.
— Ki a túrót érdekli, hová hánytad el a bunkósod, te birkabogyó — röhögött a másik. — Egy pusztabéli mindig keze ügyében tartja. Jobban vigyáz rá, mint a farkára. Lám, te is hogy jártál! — hatalmasat vágott Misa combjára. Az védte valamelyest, de rosszul járt, mert majdnem lebénult tőle a keze. A következő csapás elől sután hátraugrott. Ezt hangos tetszéssel nyugtázták a pásztorok. Egyikük fel is rikoltott.
— Nem birka ez, hanem kecske. Nédd’ má’, milyen szépen ugrál!
Pörgött, zúgott a bot. Ügyes gyerek volt a Bogi, érződött a mozgásán, hogy sok ilyen harcban vett már részt. Hol az oldalára, hol a lábára kapott nagyokat Misa. Szaporodtak a sebek, egyre nehezebben mozgott. Tudta, el kéne kapni a bunkóst, de az első csapás fájdalma merevvé tette a kezét. Hátrált, ugrált kétségbeesetten, várta a lehetőséget. Ellenfele ütötte, vágta, és közben öntelten pillogott az őt biztató bojtárok felé. Tetszett őkelmének, most mindenki rá figyel. Egyik büszke kitekintése közben Misa leszegett fejjel előrerontott. Egyenesen Bogi gyomrának. Ha sikerül, bevihet pár ütést. A nyavalyás szöcskeivadék azonban fürgén félreugrott, és botjával akkorát zuhintott Misa fejére, hogy az magáról mit sem tudva, újra a porba zuhant. Fektében még kis ideig érezte a rúgásokat, azután megszűnt a világ.
Hosszú idő múlva tért magához, amikor már jócskán besötétedett. Minden porcikája sajgott, szédült, és a világot is csak homályosan látta.
No, eddig tartott ez a híres pusztai élet — gondolta elkeseredetten. — Szégyenben maradtam, mehetek haza a csordához. Ha visszavesznek egyáltalán. Becsület nélkül bajosan! — elöntötte a düh, belevágott öklével a földbe. — Az a rókalelkű, alattomos fattya. Verné ki a sz*rszeplő a pofáját! Bottal jön rám hátulról.
Kitörülte a vérrel kevert sarat a szeméből és szétnézett. A pásztorok nagy hangon beszélgettek egy hatalmas tőz mellett. Idáig hallatszott vidám kurjongatásuk. Bor, pálinka nem nagyon akadt idekint, de szemlátomást elég volt a jókedvhez saját vérük ereje. Nádsíp hangja sikított az éjbe, két bojtár legényest táncolt egymással. A többiek ütemes hujjogással, tapssal kísérték. Botjukat pörgető, hajlongó, fel-felugró alakok mozogtak a lobogó lángok fényében. Mögöttük a puszta világvégi sötétje. ősi vadság áradt a látványból, a szilaj férfierő mámorító tombolása.
Misa lelkét elöntötte valami eszeveszett gyönyör. Összeverték, porba taposták, és mégis! Közéjük akart tartozni! Kóborolni végtelen, szélfútta rónákon, ott táncolni a rőt ragyogásban… mindegy mi az ára!
Beledörgöllek a homokba bojtárgyerek — tervezgette vérmesen —, szemtől szembe, ahogy férfihoz illik!
A kondér eltűnt a tűz mellől, a számadó elrakhatta. Maradt ugyan tarisznyájában egy kevés élés, de inkább lemondott róla. Tudta, ha most odamenne a tűzhöz, ahol a holmija van, csak még jobban megaláznák. Nem ér annyit az a rossz pokróc sem, amit takarónak hozott. Szerencsére sajgó sebei is elterelték figyelmét gyomra korgásáról, nem kívánta az ételt. Két egymás mellett fekvő ökör között elvackolta magát éjszakára. Szelíd jószágokat talált, akik nem bánták, ha közéjük bújik. Az állatok nyugodt szuszogása, mocorgása elmosták komor gondolatait, hamar álomba merült.
Pirkadatkor neszelt fel, dideregve a csípős hidegtől. Koratavasz volt még, majdnem tél. A füvet vastagon borító harmat ruháját is jócskán eláztatta. Bizony hiányzott az a hitvány takaró is.
Otthon az anyja, ilyenkor még ellobbantott esténként egy kevés rőzsét a kemencében, jó melegben keltek reggelente. Testvérei motoszkáltak, anyja suttogva beszélgetett az apjával, néha jókat kuncogott. Reggelire majdnem mindig friss tej várta.
Beleaprítani a kenyeret, kívül megpuhul, belül ropogós marad — nagyot nyelt — hozzá tejfölt csórni a kamrából. Nincs annál jobb reggeli! Méz, na, az felért bármivel! Ahogy lassan csurgott a kenyérre, meg a kezemre és lenyaltam, hmnny… Persze, ha Anya észrevette, adott a seprővel, hisz eladásra hordta a piacra. Abból lett a nagykendője, meg Apa bekecse.
Szép emlék, de az a rőt ragyogás, a végtelen, szélfútta…
— Hej! Hej! Ébredjen mindenki! — szakította félbe ábrándozását a számadó vaskos hangja. — Nehogy már tespedjetek, amikor ragyog a nap! — Meg-megbicsaklott a hangja, mert botladozott a félhomályban. — Induljanak a marhák, amíg bőséges a harmat! Föl, föl! Kezdődjön a munka!
A bojtárok nem sokat vacakoltak a felkeléssel, felpattantak helyükről, hujjogva, ostort durrogtatva ébresztették az állatokat. Ha már legelnek, lehet cihelődni, reggelizni. Szétszóródva a majd’ ezres nyáj körül botjaik vastagabb, bunkós végével bökdösték a lustán mozduló marhák oldalát, vagy cserdítettek karikás ostorukkal fülük mellé a levegőbe. Ettől jobban megindultak, mint az ütésektől. Néhányan, csak úgy szőrén megülve a lovakat, a távolabb heverésző jószágot is riasztották. Tudták, minden csepp harmat kincs, ha most teleissza magát a gulya, jobban eltávolodhatnak a víztől, jó füvet legeltetve. Délre úgyis vissza kell kanyarodni valamelyik itatóhelyhez, ahol sok a sás, a savanyúfüvek, amit nem szeret a jószág.
A marhák bőgtek, a komondorok nekivadultan ugattak. Fölébredt a puszta. Lassan szétterült a nyáj, minden állat megtalálta a helyét, már csak a serényen legelő fejeket lehetett látni.
A nap időközben fölkelt, vörös korongja aluról világította meg a felhőket. Bolondos kék, zöld színű az ég alja. A talaj fölött vékony köd, a növényeken opálosan csillog a harmat. Most még mozdulatlan a fő, szél fútta, szelíd hullámzását akkor kezdi el, ha a meleg megszabadítja terhétől. Nyugalom ült a tájon. A gulya ébredésének zaja lassan elcsitult. Ilyen volt ezredévekkel ezelőtt, ilyen lesz az idők végezetekor. Csak a látóhatárig nyúló síkság. A nap végtelen, lángoló korongja. A marhák és néhány ember. Nem sok. Amennyit meg lehet ismerni. Barátokká válnak, esetleg ellenséggé, de senki sem marad idegen.
(…)
Legutóbbi módosítás: 2010.03.31. @ 10:47 :: Urbánszki László
