– Bocsánat, jól van? – kérdeztem az apró, földön ülő férfit, akit majdnem legázoltam nyolcadik kerületi kis sikátorban. Értetlenül nézett vissza rám, meg – megrándultak a ráncos vonásai, de nem szólt egy szót sem, sokkal inkább sírásra görbült a szája. Egy pillanat múlva már potyogtak is a könnyei a gyolcsszínű ruhára, amit viselt. Egy biztosítótűvel egy cetli volt ráerősítve – Iván.
– Uram?! Iván?! – kétségbeesésemben egy kapualj felé terelgettem. Ahogy volt, mezítláb összegömbölyödött a lépcsőn háttal nekem, majd zokogása lassan hüppögéssé csendesedett. Már inkább kiváncsisággal vegyes csodálkozással fordult vissza felém, és kinyújtotta a kezét. Barna volt, és ahogy tartotta a levegőben, reszketett. Meg akart érinteni, már éreztem a bőrének az illatát az arcomnál. Egyszerre volt édeskés és dohos. Mielőtt elránthattam volna a karomat, a kisujjam után kapott és megszorította. Felderült az arca, a mosolytól látni lehetett, hogy mindössze egyetlen foga van legelöl.
Ekkor kivágódott a kétszárnyú ajtó és két erős kéz rutinosan megragadta, felemelte és berántotta a sötétbe. Csak a könnycseppek nyoma maradt utána az aszfalton.
– Bejönne Ön is? – kérdezte egy testetlen hang, és a kezembe hullott egy fényes, fekete névjegykártya, rajta csak egy logó, nyitott koporsó, puha, hófehér béléssel. Közben fénycsóva szalad végig rajtam, ahogy résnyire kinyílt a kapu. De mire válaszolhattam volna, lakat és súlyos vaspántok tartották szorosan zárva az ajtót, és a házszám mellett egyetlen tábla éktelenkedett:
Sírkölcsönző – Pihenjen nálunk pár órát és szülessen újjá! Ügyfélfogadás kizárólag 70 és 90 között.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.27. @ 15:29 :: Vancsó Éva
