Zakkant vagyok, mindenki látja,
és ez lenne
a mostani versem tárgya…
Anyám – mesélik – elengedett
– de mért pont az üres kád felett?! -,
és bár elkapott,
pattanni azért kettőt hagyott,
igaz, nem nagyot…
Ötvenhatban, négyévesen
– no, az én anyám
még nem volt gyesen –
na lám,
a régi éra ára,
és hát ez is megváltozott mára –
lelkemet érte sok törés.
Bár nem fenyegetett börtön, és
nem is bántottak nagyon
– enyém is volt a népvagyon -,
a szenespince szűk ajtaján
– lehet, ma be se férnék
talán -,
érték
akkor se jutott haza,
bár más volt a mérték…
Laza
gyerekkor,
bár szűk anyagiak,
ekkor
már nem volt kit hívnom nagyinak,
az utca nevelt,
de nem voltam levert…
Kevert,
vodka és Kocsis Irma
– jól jönne e helyt
egy lelki radír ma –
bő csikktermésű járdasziget
– ezt nem mondtam eddig senkinek -,
s a koldus kalapját kifosztva
nem volt gondom kvártélyra, kosztra…
Aztán mielőtt
benőtt
a fejem lágya,
beteljesült
a kamasz tavaszi vágya…
Ágya-
mon a nő! Alma-
szerű keble halma…
– erről szólhatna minden dal ma!
Delnői didik dideregtek.
Bimbói szalutáltak a hidegnek,
és ez minden pénzt megér,
melengette a kamasztenyér…
De jaj, a mámor köde oszlott,
a látvány megfosztott
mindtől, mi nemes,
hisz’ jól fes-
tett, míg hatott a feles…
A fes-
lett matracon
szakadt cafka foszlott,
nem is nagyon
értettem, hogy lehetett pont ott!
Hová lett a delnő? És hová az álmok?
Álnok
valóság vésett vart lelkemre.
Rendbe
ebből se jöttem soha,
de hosszú még
a lelki sebek sora…
Nem folytatom mégse,
belelógtam így is az estébe,
de mesélhetném reggelig.
Van tanulság. Éspedig
ha nem lett volna semmi más,
már ennyitől is lehettem gyagyás!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Zalán György
