Emlékszem, amikor
először láttalak.
Éppen sétáltam a
budai vár alatt,
és mikor megálltam
a Clark Ádám téren,
felnéztem, s ott álltál
fenségesen, szépen.
Hosszú pillantással
néztem végig rajtad.
Nem szóltál, s hogy nézzek,
mosoly nélkül hagytad.
Karcsú derekadon
megállt tekintetem…
Gondoltam, adhatnál
némi reményt nekem:
– eljön még a nap, hogy
én is ott lehessek,
s beteljesülnek a
szép szerelmes versek!
Aztán felriadtam.
Nem lehetsz csak enyém!
Felhők tornyosulnak
reményeim egén,
meg kell, hogy osztozzam
egy várossal Rajtad…
Hiszen a Lánchídon
akárki áthajthat!
Felvetetődött, hogy mi lenne Budapest forgalmával, ha engem a Lánchíd viszontszeretne?
Hogyha engem viszont-
szeretne a Lánchíd,
– nem hiszem, hogy tudna
megszeretni mást így -,
nem lehetne titok.
Tudná azt mindenki.
Én meg csak szégyellném,
mint aki bent ment ki
(Csak az oroszlánok
nem öltenek nyelvet…
Remélem, felfalják,
aki ilyet felvet!),
hisz’ korban nem passzol.
Alig múltam ötven,
és vannak fiatal,
új hidak köröttem,
de hát a szív szava…
Ki parancsol annak?
Észre se veszem, hogy
más hidak is vannak!
– Simogatnám lágyan
bársonyos korlátját,
és már az se fontos,
ha mások is látják,
virágszirmot szórnék
az aszfaltján végig.
Mások mit csinálnak,
ha híd kezét kérik?
Korlátját kérik meg
talán az apjától?
Mekkora lenne a
lakodalmas sátor?
Vashídhoz mi illik,
pap-e, vagy pléh-bános?
Hány tanúja legyen?
Tán az egész város?
És amikor a híd
önfeledten táncol,
ki szabadítja meg
derekát a lánctól?
…Megmutatná a híd,
hogy a lánc is ékszer.
Dicsérnem is kéne,
– nem tudnám elégszer.
Nappal is égnének
rajt’ az összes lámpák,
s ott is tiszta lenne,
ahol nem is látják!
Lábait már így is
egyfolytában mossa.
Festék takarná el,
hol eszi a rozsda,
elibém terelné
városunk forgalmát,
jól meg is lepődne,
ki rajta most hajt át!
Csőrtátva kukkol a
szomszédból a turul.
A féltékenységtől
jól méregbe gurul…
Hát még, ha meglátja,
hogy milyen jól mutat,
ha magunkra húzzuk
majd az alagutat!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.10. @ 06:19 :: Zalán György