Esküvő szúnyogokkal
Fülledt augusztusi hőség volt. A Kis-Duna felől sem hozott enyhébb levegőt a szél. Barátnőmtől kölcsönzött madeirás menyasszonyi ruhámon több volt a lyuk, mint az anyag. Gazdaságos divat, ugyanakkor mintegy előrevetített szimbóluma a leendő örökös pénzszűkénknek. Sietve igyekeztem a templom felé, zavart, hogy mindenki engem néz, túl akartam lenni az egészen. Csak a templomajtóban vettem észre, hogy jócskán lemaradt a násznép. Közben mintha szólt volna valaki, hogy lassítsak, mert nem bírják az ütemet… Kint állt az egész falu, bár most még többen, mint máskor, hiszen most a „papjány esküszik a Bordáék fiával”, a „papjányság” pedig rang, pozíció volt a nép szemében, bármennyire próbálta is a Kádár-rendszer az ellenkezőjét beléjük sulykolni. Tehát a „rang” házasodott a nép fiával, új korszak kezdődött, mindenki részese akart lenni az eseménynek. Árgus szemekkel vizsgálták, mennyire keverhető a városi rokonság a falusival. Benne feszült a néma szorongás: mi lesz fiaikkal, lányaikkal, ha „kitanulnak”, felejtik-e a régit, az ősi rítust, megismerik—e még a szegény rokont, vagy ilyen távoliak, idegenek lesznek, kifinomult arcmimikával, gesztusokkal, magázás helyett tetszikeléssel…
Végig az út mentén nagy szakajtókban osztogatták az asszonyok az üreskalácsot, megvendégelve a járókelőket, hiszen ilyenkor minden jókívánság erősíti a házasság szent kötelékét.
Minden rábeszélés ellenére sem festettem ki magam, nem mentem fodrászhoz. Nem akartam éppen ezen a napon más lenni, mint aki vagyok, voltam, aki lenni készülök. Egyszerű margaréta csokrot szorongattam, mintha magammal akarnám cipelni a rét összes virágát, illatát, a méhzümmögést, hogy kísérőim legyenek asszonysorsom ismeretlen útjain.
Párom sem élvezte jobban a helyzetet. A templomban, a Miatyánk alatt kis híján elájult. Megingott, elővette a díszzsebkendőjét, amit édesanyja hajtogatott nagy műgonddal a zsebébe, véletlenül sem azért, hogy a Miatyánk alatt — szemüvegét levéve — hosszasan törölgesse verejtékben úszó hamuszürke arcát. Hirtelen rászakadt múltjának, közösségének összes félelme, szorongása, kavargott benne közös életünk, óvodás éveinktől az iskolán át az elmúlt öt év, mióta már nemcsak az osztálytársat látjuk egymásban. Gyorsan belekaroltam, mögöttünk a tanunk is ugrásra készen. Az ő szerepe már az igehirdetés elején felértékelődött, mikor a vendégözönnel együtt szúnyogok végeláthatatlan zümmögő felhője is meglepte az ünneplő gyülekezetet. A Szigetorrban ugyanis éppen aznapra esett a helikopteres szúnyogirtás. A végveszély közeledtén vallásossá vált szúnyogok hada a felvirágzott, kitárt ajtón át a hűs templomban keresett végső menedéket. Madeirás ruhám ezer lyukát a sors váratlan ajándékának tartva vidám vérszívásba kezdtek. A mező illatát jelentő csokrom sem gondolta volna, hogy még a templom hűvösében is rovarok százaival találkozik. Elölről ugyanis a margarétákkal próbáltam elhajtani a szúnyogokat, a hátamról készséges tanunk próbálta elkergetni őket… Alig tudtunk figyelni a magam választotta igére, Ézsaiás örök érvényű szavaira, ami házasságunkat azóta is erősíti:
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is, de akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs.39: 30, 31)
Nászút horgászbot nélkül
Nászutunk sem volt éppen szokványosnak mondható. Mivel hetek óta csúszott a barátokkal rég tervezett csoportos biciklitúra, kézenfekvő volt, hogy egybemossuk a nászúttal. Az események alakulásával megbizonyosodtunk róla, hogy ez volt a legpraktikusabb megoldás.
Ugyanis már az indulásunk első órájában elestünk a saját készítésű tandemmel, amit férjem a szeméttelepről guberált békebeli, vastagvázú biciklironcsokból hegesztett, én pedig ráfestettem saját tervezésű családi címerünket. Jókorát estünk, hajszál híján egy teherautó alatt kötöttünk ki. Az ifjú férj fapapucsban szeretett biciklizni, és az egy óvatlan pillanatban úgy döntött, hogy leesik a lábáról. Vasárnap volt, orvost egyik faluban sem találtunk. Cipóra dagadt lábbal folytatta a biciklizést, mármint ő kormányzott elöl, én tekertem hátul. Megállni, leszállni csak úgy tudtunk, hogy egyik barátunk előrement, gyorsan ledobta a biciklijét, és elénk szaladva megfogta a kormányt. Lám, itt van jelentősége a csoportos nászútnak. Hogy időt nyerjünk, az oldaltáskából menet közben vettem ki a kenyeret, vajat, felvágottat, pedálozás közben elkészítettem a tízórait, és előreadtam sérült, de mindig éhes pilótámnak.
A Duna-parti táborverésnél betegünket elhelyeztük egy vízből kiálló fatuskón, így a borogatás gondja is megoldódott. Mivel így sem a rőzsegyűjtésre, sem a sátorverésre nem volt alkalmas, de mégis hasznos akart lenni, előhúzott a zsebéből egy végtelennek tűnő madzagot, végül kirántotta a rákötött horgot is, és elkezdett horgászni, ami horgászbot nélkül elég furcsán festett. Estére fogott is két öt centis snecit mindnyájunknak, és ideadta, süssem meg vacsorára…
Szigetközi nászutunk végcélja egy mosonmagyaróvári barátunk meglátogatása volt, le is leveleztük a jövetelünket. Még otthon — biztonság kedvéért — többször megkérdeztem a férjemet, megvan-e a cím? Mindig meg is volt. Csak akkor nem, amikor végre, hulla fáradtan és a barátunk édesanyjánál elköltendő finom vacsora reményében beértünk a városba, és feltettük neki a kérdést, hogy akkor most merre? Magabiztosan nyúlt be inge mellső zsebébe: itt kell lennie a címnek! Aztán a másikba, a nadrágzsebbel is próbálkozott, az övtáskával is, vizsgálat tárgya lett a személyi, a pénztárca, a hátizsák összes zsebével… aztán eszébe jutott, hogy mégis a másik ingében jött el.
Ezek után végigkarikáztuk a város összes utcáját „Lakaaaaaaaat” kiáltással, elég nagy feltűnést keltve — szőke, kék szemű barátunkat ugyanis Lakatos Sándornak hívták —, de be kellett látnunk, hogy így nem jutunk az áhított vacsora közelébe. Már kezdtünk nekikeseredni, mikor egy útkanyar után elénk tárult a Rendőrség reményt keltő épülete. Hopp, itt a megoldás! Rögtön berohantunk: — Lakatos Sándort keressük, cím otthon maradt, éhesek vagyunk. – Ezt hallva a zsíros képű nagydarab rendőrök együttérző arccal, segítőkészen kikeresték a lakónyilvántartóból a városka összes Lakatos Sándorát, mind a tizenkettőt…
Késő este lett, mire az összes viskót, padlásszobát, városszéli kalyibát, rozsdás lakókocsit végigjártuk, de az összes Lakatos Sándor fekete volt, bár némelyikük legalább szépen tudott hegedülni…
Férjemnek csak késő éjszaka jutott eszébe — mikor a városszéli kukoricás mellett próbáltunk sátrat verni a derengő holdfényben – hogy Lakatunk már pesti lakos, csak nyáron van itt a mamájánál.
Szirén palettával
Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban.
Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra.
Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt.
Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.
Már útközben is megcsodálták kismamaruhába gyömöszölt terebélyes méreteimet a félmeztelen nyaralók, mert a ruha, mint civilizációs kellék csak estefelé nyert némi létjogosultságot a szúnyogjárta füzesben, kismamapocakhoz meg még annyira sem voltak szokva.
Férjem beemelt a csónakba, hogy ne kelljen kifűzögetni a visszerek ellen rám erőltetett kismamacipőt, és belegázolni a piszoktól habzó vízbe. Súlyomtól a csónak pereméig lemerült, hát még, amikor mellém pakolta a festőállványt, a felfeszített vásznat, a terpentintől csöpögő palettát a festőládával. Már a beemelés látványa is sok bámészkodót vonzott oda, de ekkor már egész gyereksereg vett körül bennünket, és tátott szájjal mérlegelték az eshetőségeket.
Elindultunk. Csöndesen lapátoltuk a vizet, hátrahagytuk a bámészkodókat, a parti nyüzsgést, tarka sátrakat. A ringatózó csónakban már otthon éreztük magunkat, a baba nemkülönben. Talán már készült a jövőjére, hogy egykor maga is teremtettből teremtővé, alkotóvá váljon.
Nemsokára ki is kötöttünk a kiszemelt apró zátonyon, amire valójában csak egyetlen fűzfa fért rá. Vízmosta gyökérzete úgy tekeredett a miniatűr sziget fölött, mint valami ráncos, öreg polip.
Elhelyezkedtem az egyik fanyúlványon, zöld kockás kismamaruhám éppen betakarta a szigetet.
Párom visszaült a kenuba:
— Két óra múlva visszajövök — nyugtatott meg — ez a sziget szűk kettőnknek.
Kipakoltam a festékes tubusokat, terpentint öntöttem a kis fedeles tégelybe, kinyomtam a palettára a hiányzó színeket. Az állványt nem is használtam, bevitte volna a szél a Dunába a vásznat, mégsem úszhatok utána kismamaruhában. A témakeresés talán a legizgalmasabb része a plein air festésnek, főleg itt, ahol minden irányba nézhet az ember, egyetlen korlát a fény iránya.
Azért nem állítom, hogy nem futott át az agyamon, miközben a távolodó kék kenunkat néztem: mi lesz, ha párom késik, vagy a baba siet…? Mit kezdek itt, a szoknyányi szigeten, ha mondjuk elfolyik a magzatvíz, vagy elkezdődnek a fájások? Ha egyedül kell megszülnöm, mint egy ősasszonynak? Egyetlen előnye lenne, hogy akkor már nem is kéne az orvos, megmaradna a festmény, vele a látvány, mögötte az élmény, ami csak az enyém, mint aki elsőnek teremtődött az Ősvízből, hogy anyja legyen a leendő emberiségnek.
Lelki szemeim előtt megjelentek kamaszkori olvasmányaim hősei: Robinson, vagy Jules Verne alakjai, de jó, hogy ilyenekkel tömtem akkoriban a fejem, eltelek önbizalommal, majd csak kitalálok én is valamit, a svájci bicskámat elhoztam, anélkül ki se mozdulok a házból — a főiskolán a fiúk tudták, tőlem kell kérni, ha ki akarják hegyezni a ceruzájukat — ki tudja, hátha el kell vágni a köldökzsinórt…
Közben komótosan festegettem, apró hullámok csapkodták a gyökereket, néha egy-egy hal csobbant a vízben, a part felől távoli kutyaugatás sejtette a civilizációt.
Már csaknem elkészültem a festménnyel, mikor egyszer csak közeli hangokra lettem figyelmes.
— Asszonyom, segíthetünk? — kiáltotta felém egy rémült matróz, az uszály korlátján átlépve. A nagy munkában nem is vettem észre, amint szigetem mellé siklik egy kövekkel megrakott szállítóhajó, és fiatal matrózok mutogatnak felém, döbbenten nézik, ahogy betöltöm a szigetet, mint egy túlméretezett szirén.
— Köszönöm, nem, csak festegetek — nyugtattam meg őket a hatalmas pocak mögül mosolyogva.
— A férjem mindjárt visszajön értem — tettem hozzá gyorsan, mert láttam rajtuk, hogy nem voltam elég meggyőző —, csak elment Visegrádra fagyizni — ahogy kimondtam, már meg is pillantottam a távolban:
— Nézzék azt a pici kék pontot, ő az! — Gyerünk, siess már, nehogy beszállítsanak erőszakkal valami kóbor szülészetre — gondoltam, de életem párjában is hasonló gondolatok merülhettek föl, megpillantva a csöppnyi szigetem mellé simuló fekete uszályt, versenytempóban siklott felénk a vízen.
A hajósok megkönnyebbültek, nem kell átképezniük magukat matrózból szülész-nőgyógyásznak.
Azért a többi gyermekünk születésekor ezt a mutatványt nem ismételtük meg, bár a svájci bicskát — biztos, ami biztos — azóta is magammal hordom.
2008. május
Legutóbbi módosítás: 2010.04.11. @ 09:54 :: B.Tóth Klári