Fülledt augusztusi h?ség volt. A Kis-Duna fel?l sem hozott enyhébb leveg?t a szél. Barátn?mt?l kölcsönzött madeirás menyasszonyi ruhámon több volt a lyuk, mint az anyag. Gazdaságos divat, ugyanakkor mintegy el?revetített szimbóluma leend? örökös pénzsz?kénknek.
<!– /* Font Definitions */ @font-face {font-family:”MS Mincho”; panose-1:2 2 6 9 4 2 5 8 3 4; mso-font-alt:”ï¼Âï¼³ æË?ŽæÅ?”; mso-font-charset:128; mso-generic-font-family:roman; mso-font-format:other; mso-font-pitch:fixed; mso-font-signature:1 134676480 16 0 131072 0;} @font-face {font-family:”Lucida Sans Unicode”; panose-1:2 11 6 2 3 5 4 2 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:-2147476737 14699 0 0 63 0;} @font-face {font-family:”@MS Mincho”; panose-1:0 0 0 0 0 0 0 0 0 0; mso-font-charset:128; mso-generic-font-family:roman; mso-font-format:other; mso-font-pitch:fixed; mso-font-signature:1 134676480 16 0 131072 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:””; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:none; mso-hyphenate:none; font-size:12.0pt; font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-font-family:”Lucida Sans Unicode”; mso-font-kerning:.5pt; mso-fareast-language:#00FF;} p.MsoTitle, li.MsoTitle, div.MsoTitle {mso-style-next:Alcím; margin-top:12.0pt; margin-right:0cm; margin-bottom:3.0pt; margin-left:0cm; text-align:center; mso-pagination:none; mso-hyphenate:none; font-size:16.0pt; font-family:Arial; mso-fareast-font-family:”Lucida Sans Unicode”; mso-font-kerning:.5pt; mso-fareast-language:#00FF; font-weight:bold;} p.MsoBodyText, li.MsoBodyText, div.MsoBodyText {margin-top:0cm; margin-right:0cm; margin-bottom:6.0pt; margin-left:0cm; mso-pagination:none; mso-hyphenate:none; font-size:12.0pt; font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-font-family:”Lucida Sans Unicode”; mso-font-kerning:.5pt; mso-fareast-language:#00FF;} p.MsoSubtitle, li.MsoSubtitle, div.MsoSubtitle {margin-top:0cm; margin-right:0cm; margin-bottom:3.0pt; margin-left:0cm; text-align:center; mso-pagination:none; mso-outline-level:2; mso-hyphenate:none; font-size:12.0pt; font-family:Arial; mso-fareast-font-family:”Lucida Sans Unicode”; mso-font-kerning:.5pt; mso-fareast-language:#00FF;} p.Csakszveg1, li.Csakszveg1, div.Csakszveg1 {mso-style-name:”Csak szöveg1″; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:none; mso-hyphenate:none; font-size:10.0pt; font-family:”Courier New”; mso-fareast-font-family:”Lucida Sans Unicode”; mso-font-kerning:.5pt; mso-fareast-language:#00FF;} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} –> Sietve igyekeztem a templom felé, zavart, hogy mindenki engem néz, túl akartam lenni az egészen. Csak a templomajtóban vettem észre, hogy jócskán lemaradt a násznép. Közben mintha szólt volna valaki, hogy lassítsak, mert nem bírják az ütemet… Kint állt az egész falu, bár most még többen, mint máskor, hiszen most a „papjány esküszik a Bordáék fiával”, a „papjányság” pedig rang, pozíció volt a nép szemében, bármennyire próbálta is a Kádár-rendszer az ellenkez?jét beléjük sulykolni. Tehát a „ rang” házasodott a nép fiával, új korszak kezd?dött, mindenki részese akart lenni az eseménynek. Árgus szemekkel vizsgálták, mennyire keverhet? a városi rokonság a falusival. Benne feszült a néma szorongás: mi lesz fiaikkal, lányaikkal, ha „kitanulnak”, felejtik-e a régit, az ?si rítust, megismerik-e még a szegény rokont, vagy ilyen távoliak, idegenek lesznek, kifinomult arcmimikával, gesztusokkal, magázás helyett tetszikeléssel … Végig az út mentén nagy szakajtókban osztogatták az asszonyok az üreskalácsot, megvendégelve a járókel?ket, hiszen ilyenkor minden jókívánság er?síti a házasság szent kötelékét. Minden rábeszélés ellenére sem festettem ki magam, nem mentem fodrászhoz. Nem akartam éppen ezen a napon más lenni, mint aki vagyok, voltam, aki lenni készülök. Egyszer? margaréta csokrot szorongattam, mintha magammal akarnám cipelni a rét összes virágát, illatát, a méhzümmögést, hogy kísér?im legyenek asszonysorsom ismeretlen útjain.
Párom sem élvezte jobban a helyzetet. A templomban, a Miatyánk alatt kis híján elájult. Megingott, el?vette a díszzsebkend?jét, amit édesanyja hajtogatott nagy m?gonddal a zsebébe, véletlenül sem azért, hogy a Miatyánk alatt – szemüvegét levéve – hosszasan törölgesse verejtékben úszó hamuszürke arcát. Hirtelen rászakadt múltjának, közösségének összes félelme, szorongása, kavargott benne közös életünk, óvodás éveinkt?l az iskolán át az elmúlt öt év, mióta már nemcsak az osztálytársat látjuk egymásban. Gyorsan belekaroltam, mögöttünk a tanunk is ugrásra készen. Az ? szerepe már az igehirdetés elején felértékel?dött, mikor a vendégözönnel együtt szúnyogok végeláthatatlan zümmög? felh?je is meglepte az ünnepl? gyülekezetet. A Szigetorrban ugyanis éppen aznapra esett a helikopteres szúnyogirtás. A végveszély közeledtén vallásossá vált szúnyogok hada a felvirágzott, kitárt ajtón át a h?s templomban keresett végs? menedéket. Madeirás ruhám ezer lyukát a sors váratlan ajándékának tartva vidám vérszívásba kezdtek. A mez? illatát jelent? csokrom sem gondolta volna, hogy még a templom h?vösében is rovarok százaival találkozik. Elölr?l ugyanis a margarétákkal próbáltam elhajtani a szúnyogokat, a hátamról készséges tanunk próbálta elkergetni ?ket.. Alig tudtunk figyelni a magam választotta igére, Ézsaiás örök érvény? szavaira, ami házasságunkat azóta is er?síti:
:„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is, de akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskesely?k, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs.39: 30, 31)
Nászút horgászbot nélkül
Nászutunk sem volt éppen szokványosnak mondható. Mivel hetek óta csúszott a barátokkal rég tervezett csoportos biciklitúra, kézenfekv? volt, hogy egybemossuk a nászúttal. Az események alakulásával megbizonyosodtunk róla, hogy ez volt a legpraktikusabb megoldás.Ugyanis már az indulásunk els? órájában elestünk a saját készítés? tandemmel, amit férjem a szeméttelepr?l guberált békebeli, vastagvázú biciklironcsokból hegesztett, én pedig ráfestettem saját tervezés? családi címerünket. Jókorát estünk, hajszál híján egy teherautó alatt kötöttünk ki. Az ifjú férj fapapucsban szeretett biciklizni, és az egy óvatlan pillanatban úgy döntött, hogy leesik a lábáról. Vasárnap volt, orvost egyik faluban sem találtunk. Cipóra dagadt lábbal folytatta a biciklizést, mármint ? kormányzott elöl, én tekertem hátul. Megállni, leszállni csak úgy tudtunk, hogy egyik barátunk el?rement, gyorsan ledobta a biciklijét, és elénk szaladva megfogta a kormányt. Lám, itt van jelent?sége a csoportos nászútnak. Hogy id?t nyerjünk, az oldaltáskából menet közben vettem ki a kenyeret, vajat, felvágottat, pedálozás közben elkészítettem a tízórait, és el?readtam sérült, de mindig éhes pilótámnak.
A Duna-parti táborverésnél betegünket elhelyeztük egy vízb?l kiálló fatuskón, így a borogatás gondja is megoldódott. Mivel így sem a r?zsegy?jtésre, sem a sátorverésre nem volt alkalmas, de mégis hasznos akart lenni, el?húzott a zsebéb?l egy végtelennek t?n? madzagot, végül kirántotta a rákötött horgot is, és elkezdett horgászni, ami horgászbot nélkül elég furcsán festett. Estére fogott is két öt centis snecit mindnyájunknak, és ideadta, süssem meg vacsorára…
Szigetközi nászutunk végcélja egy mosonmagyaróvári barátunk meglátogatása volt, le is leveleztük a jövetelünket. Még otthon – biztonság kedvéért – többször megkérdeztem a férjemet, megvan-e a cím? Mindig meg is volt. Csak akkor nem, amikor végre, hulla fáradtan és a barátunk édesanyjánál elköltend? finom vacsora reményében beértünk a városba, és feltettük neki a kérdést, hogy akkor most merre? Magabiztosan nyúlt be inge mells? zsebébe: itt kell lennie a címnek! Aztán a másikba, a nadrágzsebbel is próbálkozott, az övtáskával is, vizsgálat tárgya lett a személyi, a pénztárca, a hátizsák összes zsebével…aztán eszébe jutott, hogy mégis a másik ingében jött el.
Ezek után végigkarikáztuk a város összes utcáját „ Lakaaaaaaaat” kiáltással, elég nagy felt?nést keltve,- sz?ke, kék szem? barátunkat ugyanis Lakatos Sándornak hívták- de be kellett látnunk, hogy így nem jutunk az áhított vacsora közelébe. Már kezdtünk nekikeseredni, mikor egy útkanyar után elénk tárult a Rend?rség reményt kelt? épülete. Hopp, itt a megoldás! Rögtön berohantunk: – Lakatos Sándort keressük, cím otthon maradt, éhesek vagyunk – Ezt hallva a zsíros kép? nagydarab rend?rök együttérz? arccal, segít?készen kikeresték a lakónyilvántartóból a városka összes Lakatos Sándorát, mind a tizenkett?t…
Kés? este lett, mire az összes viskót, padlásszobát, városszéli kalyibát, rozsdás lakókocsit végigjártuk, de az összes Lakatos Sándor fekete volt., bár némelyikük legalább szépen tudott hegedülni…
Férjemnek csak kés? éjszaka jutott eszébe – mikor a városszéli kukoricás mellett próbáltunk sátrat verni a dereng? holdfényben – hogy Lakatunk már pesti lakos, csak nyáron van itt a mamájánál.
Szirén palettával
Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürd?z?kkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban.
Alig fértem oda a víz szélén vesztegl? kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra.
Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt.
Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes n? már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.
Már útközben is megcsodálták kismamaruhába gyömöszölt terebélyes méreteimet a félmeztelen nyaralók, mert a ruha, mint civilizációs kellék csak estefelé nyert némi létjogosultságot a szúnyogjárta füzesben, kismamapocakhoz meg még annyira sem voltak szokva.
Férjem beemelt a csónakba, hogy ne kelljen kif?zögetni a visszerek ellen rám er?ltetett kismamacip?t, és belegázolni a piszoktól habzó vízbe. Súlyomtól a csónak pereméig lemerült, hát még, amikor mellém pakolta a fest?állványt, a felfeszített vásznat, a terpentint?l csöpög? palettát a fest?ládával. Már a beemelés látványa is sok bámészkodót vonzott oda, de ekkor már egész gyereksereg vett körül bennünket, és tátott szájjal mérlegelték az eshet?ségeket.
Elindultunk. Csöndesen lapátoltuk a vizet, hátrahagytuk a bámészkodókat, a parti nyüzsgést, tarka sátrakat. A ringatózó csónakban már otthon éreztük magunkat, a baba nemkülönben. Talán már készült a jöv?jére, hogy egykor maga is teremtettb?l teremt?vé, alkotóvá váljon.
Nemsokára ki is kötöttünk a kiszemelt apró zátonyon, amire valójában csak egyetlen f?zfa fért rá. Vízmosta gyökérzete úgy tekeredett a miniat?r sziget fölött, mint valami ráncos, öreg polip.
Elhelyezkedtem az egyik fanyúlványon, zöld kockás kismamaruhám éppen betakarta a szigetet.
Párom visszaült a kenuba:
– Két óra múlva visszajövök- nyugtatott meg – ez a sziget sz?k kett?nknek.
Kipakoltam a festékes tubusokat, terpentint öntöttem a kis fedeles tégelybe, kinyomtam a palettára a hiányzó színeket. Az állványt nem is használtam, bevitte volna a szél a Dunába a vásznat, mégsem úszhatok utána kismamaruhában. A témakeresés talán a legizgalmasabb része a plein air festésnek, f?leg itt, ahol minden irányba nézhet az ember, egyetlen korlát a fény iránya.
Azért nem állítom, hogy nem futott át az agyamon, miközben a távolodó kék kenunkat néztem: mi lesz, ha párom késik, vagy a baba siet..? Mit kezdek itt, a szoknyányi szigeten, ha mondjuk elfolyik a magzatvíz, vagy elkezd?dnek a fájások? Ha egyedül kell megszülnöm, mint egy ?sasszonynak? Egyetlen el?nye lenne, hogy akkor már nem is kéne az orvos, megmaradna a festmény, vele a látvány, mögötte az élmény, ami csak az enyém, mint aki els?nek teremt?dött az ?svízb?l, hogy anyja legyen a leend? emberiségnek.
Lelki szemeim el?tt megjelentek kamaszkori olvasmányaim h?sei: Robinson, vagy Jules Verne alakjai, de jó, hogy ilyenekkel tömtem akkoriban a fejem, eltelek önbizalommal, majd csak kitalálok én is valamit, a svájci bicskámat elhoztam, anélkül ki se mozdulok a házból – a f?iskolán a fiúk tudták, t?lem kell kérni, ha ki akarják hegyezni a ceruzájukat – ki tudja, hátha el kell vágni a köldökzsinórt…
Közben komótosan festegettem, apró hullámok csapkodták a gyökereket, néha egy-egy hal csobbant a vízben, a part fel?l távoli kutyaugatás sejtette a civilizációt.
Már csaknem elkészültem a festménnyel, mikor egyszer csak közeli hangokra lettem figyelmes.
– Asszonyom, segíthetünk? – kiáltotta felém egy rémült matróz, az uszály korlátján átlépve. A nagy munkában nem is vettem észre, amint szigetem mellé siklik egy kövekkel megrakott szállítóhajó, és fiatal matrózok mutogatnak felém, döbbenten nézik, ahogy betöltöm a szigetet, mint egy túlméretezett szirén.
– Köszönöm, nem, csak festegetek – nyugtattam meg ?ket a hatalmas pocak mögül mosolyogva.
– A férjem mindjárt visszajön értem – tettem hozzá gyorsan, mert láttam rajtuk, hogy nem
voltam elég meggy?z? – csak elment Visegrádra fagyizni – ahogy kimondtam, már meg is pillantottam a távolban:
-Nézzék azt a pici kék pontot, ? az!- Gyerünk, siess már, nehogy beszállítsanak er?szakkal
valami kóbor szülészetre – gondoltam, de életem párjában is hasonló gondolatok merülhettek föl, megpillantva a csöppnyi szigetem mellé simuló fekete uszályt, versenytempóban siklott felénk a vízen.
A hajósok megkönnyebbültek, nem kell átképezniük magukat matrózból szülész-n?gyógyásznak.
Azért a többi gyermekünk születésekor ezt a mutatványt nem ismételtük meg, bár a svájci
bicskát – biztos, ami biztos – azóta is magammal hordom.
2008 május
Legutóbbi módosítás: 2010.04.10. @ 21:01 :: B.Tóth Klári
