Leszállt az est.
Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus
éppen befordult.
Kezében koszos szatyor,
lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe,
komótos csendesen.
Három kamasz,
– még nem láttak
sok tavaszt,
de a szőlő levét már
nem frissítőnek itták –
gajdolt, üvöltözött.
A kukákat félre rúgták.
Nem tudták,
hány nap van
benne rejtve!
Mennyi kincs!
Mennyei falatok:
penészes kifli,
száraz szalámivég,
a tegnapi nincs,
ami ma lehetne
sovány vacsora.
A csekély esély
a ‘talán holnap’-ra.
Nélkülük
de könnyen itt a vég!
Ez a szerencsétlen
már régen nem kért.
A három suhancnak
gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna
soha ily’ mocsokba.
Nem érezték még, hogy
az az egy falat lehet,
életükben pár nap kínt,
vagy talán hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más
csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája,
bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket,
s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent,
csak úgy roppant a koponya..
Az ebét sem kímélték,
– az ilyen hogy’ is tudná –
nagyokat rúgtak belé
addig, míg megunták..
Majd a görcsbe rándult
testeket leköpve továbbálltak…
A kapun
– nem is olyan messze –
halkan ráfordították a zárat…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.25. @ 08:25 :: Bakkné Szentesi Csilla
