Csak ritkán esett, mégis alig vártuk,
nem kóstoltuk, csak módjával csodáltuk,
hogy sűrűlt be a disznó pörzsölt lába,
a hidegre hűlt, rezgő kocsonyába,
a kamraasztal sok mindent megoldott,
mert odazárták előlünk a sorsot,
de elibénk már úgy mért terítéket,
hogy bőven adjon, ha már bőven vétett,
az asztal körül ott ült már az emlék,
s mi illetődve lestük a szerencsét,
fölszeletelték, hosszába-keresztbe,
a testes kockák ott ültek remegve,
a teli tányér nagy étvágyat bontott,
majd két ujj közé szorultak a csontok,
s míg ízig ért a nyelvünk széle-vége,
nagy béke ült a harapás kenyérre,
a szeletből mi nem tanultunk törni,
a kenyér testvér volt, amolyan földi,
csak nézegettünk, mint aki még ráér,
s még íze volt, úgy ürült ki a tányér,
mert ez időn még a gyerek se bánta,
hogy ugyanolyan éhes volt a kályha,
csak szájunk tett-vett, alig hagyta abba,
ráéheztünk a megszolgált falatra,
s én úgy örültem, hogy végképp nem értem,
mért csillogott anyám a lámpafényben.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.29. @ 06:33 :: Böröczki Mihály - Mityka
