— Olyan meleg van, és ez a sok bácsi meg néni mind nekem dől, nem tudom tőlük kinyújtani a lábaimat.
— Nem baj Tomika, próbálj meg te is aludni. Látod Licuka már elszunnyadt, majd felkeltelek, ha elindul a vonat.
— Nem, nem bírok így aludni. Azt szeretném, ha legalább nagyapó mesélne valamit. Talán újra elmesélhetné a Limanovai csatát? Igen! Azt szeretném újra hallani. Most aztán igazán van idő, máskor mindig úgy szeretett mesélni nagyapó. Most miért hallgat?
— Hagyd aludni nagyapádat Tomika. Nagyon-nagyon beteg és fáradt szegény.
Ám a fiúcska türelmetlenül rángatta az öreg májfoltos, petyhüdten lógó kezét és tovább követelődzött.
— Mesélj nagyapó! Mesélj!
Nagyanyó kivett maga alól a batyuból egy csatos üveget, és a gyér fény felé tartotta. Már csak az alján kotyogott valami kevés víz, de azért megitatta a két gyereket. Bíztatásképpen ő is a szájához vitte az üres üveget, kortyolást mímelt, majd az utolsó cseppekkel megnedvesített egy tiszta zsebkendőt és megtörölte vele az ura verítékes arcát, lepedékes ajkait.
Nagyapó haldoklott. A menetben a sárga csillag fölé kitette a világháborús kitüntetéseit és ezért megverték a csendőrök. A puskatus nemesebb szerveket is roncsolt, csontot is tört, már nem tudott lábra állni, menni, félholtan tették fel a vagonba. A nedvességre és a két kis unoka hangjára azonban mégis valahogy feleszmélt, arcán valami, még itt is nyugalmat árasztó, bíztatást adó mosoly fénylett fel.
— Jól van gyerekek, hajoljatok csak közelebb, még egyszer elmesélem a limanovai csatát.
**************************************
megszűnik a kibírhatatlan forróság, kellemes, langymeleg árad szét a vagonban, a kipárolgó összezsúfolt testek bűze helyett a vaskályhán sülő almák illatát érzem vissza. Kinyitom a kályhaajtót és belebámulok a tűzbe. Közben kiveszek a kosárból két—három kukoricacsutkát és végigtapogatom őket. A felső végükön maradt szemeket lemorzsolom. Ezt holnap kiviszem az udvarra és odaadom a kakasnak. A kakas néha a kezembe is belevág a csőrével, de én nem sírok. Nagyfiú vagyok már, másodikos. A csutkákat bevetem a tűzbe, és együtt repülök a táltos mesével, a szikrázó, táncoló lángokkal…
**************************************
1914 zimankós decemberében az Uzsoki szorosnál betört a muszka Magyarországra…
Hej! Megszeppent ám az öreg király, a Ferenc Jóska. Nem vette tréfának a dolgot egy percig sem. Hívatta nagy hamar a haditanácsba a hadügyminiszterét, de nem ám az újat, a Tisza Pistát, mert az csak politizálni tudott, a háborúhoz meg nem konyított semmit, hanem a régebbi emberét, a Hazai Samut, a zsidót, oszt azt mondja neki:
— Hallja e Samu? Beütött az orosz a Kárpátokon át, és most csak jön, özönlik befelé, hátha ez így megy, és nem állja semmi az útjukat, akkor nemsokára itt látom majd lovagolni a kozákokat a Burg falai alatt.
— Hát bizony felség, ha azokon a nagy hegyeken keresztül tudott törni az ellenség, akkor azt már meg nem állítja senki… hacsak… hacsak…
— Hacsak?
— Hacsak hát a magyar huszárok nem! Az a kérdés felség, van-e még huszár?
— Huszárom éppenséggel még akad egy kevés, hanem hát mit tehet a huszár odafenn a hegyekben? Hiszen oda fel nem kaptat a ló.
— Csak huszár a huszár felséges uram, ha leszáll is a lóról. Bizony, ha nem hallgat rám felséged, és nem küldi oda a huszárokat, a nagy bajnál is nagyobb baj lehet a dologból.
Hát így esett meg — hiszen még most is erről beszél az egész világ —, hogy mi huszárok leszállottunk a lóról és beástuk magunkat a magas hegygerincen, mint valami vakond, vagy baka. A muszka meg csak jött, özönlött előre, be Magyarországra, azaz hogy csak özönlött volna, de mi útját állottuk ám. Akkor azután nagy mérgükben odahozták a Haubitzer ágyúikat — mert az is volt nekik, de rengeteg ám és mind a legnagyobbakból —, elkezdték velük lőni, veretni a hegytetőt, ahol mi dekkoltunk, hogy csak úgy rengett, hintázott alattunk az a hatalmas hegy. Bizony mindjárt az első napon elesett a hadnagyunk, a zászlós úr, aki a helyettese lett volna, még előbb egy gránátszilánkot kapott a hasába. Volt ott ugyan egy másik zászlós — az iskolapadból rángatták ki szegényt, de annak úgy elhordta a bal karját a golyó, hogy meg sem találtuk a darabját a méteres hóban. Bal kézre tőlünk a bajai meg a marcali gyalogezred hasalt, csupa veszekedett somogyi bicskáslegény, jobbkézt a meg jánoshalmi huszárok. Szorongatta ám őket is a muszka, de kegyetlenül. Ebordító nagy hideg volt, tenyérnyi pelyhekben hullott a hó, kavargatta a vad szél, még szerencse, hogy a lovakat nem hoztuk magunkkal, mind egy szálig megfagytak volna a szerencsétlen párák.
Hát egyszerre csak odakúszik mellém az őrmesterünk — hatalmas, szép szál, falumbéli parasztlegény — odahaza a kocsmában, meg a gyakorlótéren is igen nagy virtusos hangja szokott lenni, de most kutyául meg volt ijedve, oszt azt mondja nekem:
— Idefigyelj, te Móric komám! Igen nagy bajban vagyok én mostan, de Isten úgy segéljen engem meg a lovamat is, meghálálom, ha kihúzol a pácból.
— De bizony pajtás, hogy van képed éppen hozzám fordulni, amikor zsidó ember létemre mindég engem osztottál be szombaton istálló őrségbe.
— Hát szentül megfogadom, hogy ezután másképpen lesz. Ezután mindig a lőszert strázsálni parancsollak szombatonként. Ott nem kell sepregetni, a lógombócokat szedegetni, csak sétálsz urasan fel-alá a puskával a válladon, még a pipára rágyújtanod sem lesz szabad, szóval nem tehetsz semmi olyat, amit tilt neked az a Jebezeus Úristen.
— Az ígéret szép szó! Hát akkor miben lehetek a szolgálatodra pajtás?
— Hát csak abban, hogy most, miután a tiszt urak mind elestek és rám maradt a parancsnokság, tanácsot adsz, hogy mitévő is legyek? Itt a hegytetőn nem maradhatunk meg, mert az ágyúival egy szálig miszlikbe vág bennünket a muszka. Pont mikor ezt mondta, hát éppen oda csapott be a gránát a mellettünk álló fába és úgy törte kettőbe a hatalmas, emberderéknyi fenyőt, mint egy gyufaszálat.
— Szóval innen mennünk kell pajtás, de hová? Visszavonulni nem lehet, mert azt parancsba hagyta a hadnagy úr — Isten nyugosztalja —, hogy hátra egy tapodtat sem. De még ha azt hagyta volna parancsba, hogy retiráljak, akkor sem tenném, mert mit szólnának bal oldalt a bakák, meg jobbkézt a többi huszárok, ha minket futni látnának. Hanem a muszka meg csak jön, özönlik ránk, nálunk meg már fogytán a muníció, nemsokára kilőjük az utolsó patronjainkat. Szóval, hogy megmondanád mitévő is legyek ebben a kutyaszorítóban?
Nekünk kell megrohamoznunk a szemközti hegytetőt, ki kell verni őket az állásaikból, és el kell venni az ágyúikat. Ilyen egyszerű az egész.
— Na, ennyit magamtól is tudtam, felelte nagy mérgesen, de azt sem lehet tenni, mert itt van ez a könyv a „GYALOGOS HARCÁSZATI SZABÁLYZAT”. A hadnagy úr azt hagyta meg, hogy e szerint cselekedjek. Mármost ez — ehun ni — azt írja elő, hogy gyalogosan rohamozni szuronyt szegezve kell. Aztán a huszárkarabélynak az Isten nem adott szuronyt, biztosan büntetésből, amiért minden lövésnél akkorát vág hátrafelé, mint a lórúgás. Hát akkor most mitévő legyek, mert ugye a szabály, az szabály!
— Na pajtás! Te aztán nem sokat okosodtál azon az altiszti iskolán! Bizony kár volt beléd tömni azt a sok finom húsos babgulyást, meg a drága grenadírmarsot. Hát csak egyszerűen meg kell fordítani a karabélyt és a boldogabbik végét előretartva indulni rohamozni. Mit gondolsz, miért fabrikálták a tusát a legkeményebb eperfából? Meg miért vasalták meg? Nem törik az el még a muszka fején sem, hacsak nem ütsz rá túl nagyot.
— Hallod Móric komám, te csakugyan egy okos ember vagy, nem hiába mentél mesterséget tanulni a városba. Mi ketten a káplárral holnap estig sem okoskodtuk volna ki a megoldást. Hálából már most mindjárt megengedem, hogy megegyed a rezerva konzervjeidet.
— Nem ér az engedelmed semmit pajtás, mert megettem már én azt, meg a többi huszár is mind, abban a szempillantásban, ahogy a hadnagy úr — Isten nyugosztalja — elesett. Hanem ha átérünk a szemközti hegytetőre, az egész huszárság szeme láttára te teszel parazsat a pipámba a muszkák tábortüzéből. Abba a pipámba, amelyikbe annyiszor beleköptél, amikor szolgálat közben pipázáson tetten értél. Megteszed-e pajtás?!
— Hát jó! Megteszem! Isten úgy segélyen engem, meg a lovamat is, hogy megteszem. Két pakli vágott dohányt is adok rá, ha megjön a menázsi…
Állotta volna a szavát, mert akármekkora pernahajdernak is ismertük, szótartó ember kellett, hogy legyen, máskülönben nem lehetett volna huszár, csak hát odamaradt a hegyoldalban sok-sok más kenyeres pajtással együtt, én meg mikor felértünk a hegytetőre, bánatomban már nem is gondoltam a pipámra.
Nagyapó köhögni kezdett, hosszan, mélyről jövően rázta egész testét a köhögés, aztán hirtelen elnyújtózott, úgy, hogy a gerince is beleroppant, majd csend lett, csak a nagyobbik a lányunoka sírt fel, félig már elszenderedve egy pillanatra.
Nagyanyó nyugtatóan magához húzta a kicsit. Ringatta, megvárta, míg újra elalszik, csak azután hajolt az öreg fölé és zárta le a szemeit. Sóhajtott, leoldotta a kendőjét, az öreg arcára terítette, de előbb kibontotta a kendő sarkába kötött bogot, a szájához emelt és lenyelt valamit…
*************************
…ez az a pillanat, amikor elhalványul a vaskályha ajtaján kicsapó utolsó lángnyelv is, sötétség vesz körül, verejtékszagú, fülledt forróság. Kinn sípszó és mozdony tolatásának hangjai hallatszanak, a hosszú szerelvény megráng és megindul. Éjfél lehet, mert megszólal a mindszenti templom öregharangja, utána mindjárt a Szent Anna és a református templom harangja is kondul. Kattogni kezdenek a kerekek, és ez elnyom minden más hangot, imádkozást, átkokat, sírást, még a haldoklók hörgéseit is. Így hagyom el a gyermekkoromat. A végállomásra már felnőttként érkezem meg, nem fogja senki a kezemet. Ezt, hogy már felnőtt vagyok, láthatta meg a szemeimben a fehérköpenyes tányérsapkás SS tiszt… és nekem jobbra intett…
***********************************
Bizonyára csak közhely a mondás, hogy a pénz nem boldogít. Valamelyik ágrólszakadt szegény ember találhatta ki a maga vigasztalására. Annyit azért bizonyosan el kell fogadnunk, hogy ha valaki tizenhat évesen többszörös milliomos, nincs oka a szomorúságra.
1946 tavaszán százmillió pengővel a zsebeimben grasszáltam a Garay téren. Hatalmas összeg volt akkoriban Budapesten százmillió pengő, hiszen tízmillió pengőért két sós bucit, vagy egy ízes palacsintát, de akár egy főtt tojást (garanciával) lehetett kapni. Mind a százmilliómért meg akár egy arasznyi főtt, vagy sült kolbászt is ehettem volna, mustárral vagy tormával úri kényem-kedvem szerint. Nem csoda hát, hogy el voltam telve önbizalommal és a jobb jövőben vetett gőgős hittel. Igyekeztem azonban alaposan körülnézni, mielőtt befektetem a millióimat. Éppen az ócskás standoknál a ponyvára kirakott könyveket mustrálgattam — pengős regényeket, megviselt lexikonokat — lanyha érdeklődéssel persze, mert eszem ágában sem volt vagyonomat a kultúra oltárára helyezni, amikor megpillantottam egy eladásra kitett képet. A kép törött ágyúcsövek és lehajtott zászlók között, egy daliás huszárt ábrázolt a lovával. Fölül és alul cifra aranyozott betűkkel, cirkalmas iniciálékkal ékes felirat állott: VILÁGHÁBORÚS HUSZÁRSZOLGÁLATOM EMLÉKÉRE 1914-18. A képen csak a vitéz huszár arca volt fotográfia, a ló, a sujtásos mente, még a kard is meg a többi kellék csak amolyan festett giccs, de nekem akkor nagyon megtetszett.
— Mennyibe kerül ez a kép? — szólaltam meg szinte magamnak is váratlanul.
— Kétszázmillió pengő fiatalúr! Láthatja be is van üvegezve. Az üveg, nem olcsó dolog manapság.
— Ötvenmilliót adok érte — feleltem taktikusan.
— Százért elviheti…
Felszimatoltam a levegőbe, fájó oldalpillantást vetettem a lacikonyhák felé, letettem a pénzt és elvittem a képet.
Odahaza kikerestem a családi albumból nagyapám ismert világháborús képét. Vasalt szekerekbe fogott nagy fülű öszvérek előtt hármas sor karéjába rendezve a vitézek. Az első fekvő sorban, középen az őrmester, kétoldalt a tisztesek. A másodikban feltérdelve, a hosszú feltűzött szuronyú Mannlicher puskákra támaszkodva a legénység. Mögöttük állva az utolsó karéjban a népfelkelők. Az álló sorban balról a második, kackiásan kifent császárbajusszal a nagyapám!
Bizony ám! Nem volt sohasem huszár az öreg! Csak az utánpótlásnál, a trénnél szolgált, onnan jött haza sebesülten, súlyosan megrokkanva a miskolci kis kefekötőműhelybe. Erzsi nagynénémmel és a vőlegényével, a Gál Sanyival mindég összekacsintottunk a háta mögött, ha a huszártörténeteit mesélte az asztalnál. Fel akartam világosítani Licukát meg Tomikát, Zsuzsikát meg a kisebb unokákat is, de nem akartak meghallgatni semmi áron. Ők ott a vagonban, a gázban is kis szívük utolsó dobbanásáig hitték — nem is hitték, tudták —, hogy minden úgy történt, ahogy nagyapó mesélte.
Elégtétellel tartoztam az igazságnak, magának a nagybetűs VILÁGTÖRTÉNELEMNEK. Kivágtam az albumból a nagyapám képét és átragasztottam a lovas képbe. Remekül pászolt, pontosan beleillett.
*************************
Az egyik forró nyári napon nem hagyott nyugton a feleségem. Egy nagy, fonott utazókosár piszkálta az orrát, amelyik fenn porosodott az egyik polcon. Mindenáron azt akarta dobjam ki, hogy helyt adjon más, gyakorlatiasabb dolgoknak. Végül is nem volt mit tennem, lecipeltem az udvarra, felnyitottam. Megsárgult fényképek, okiratok, iskolai bizonyítványok, szegény megboldogult anyám leánykori levelezése volt benne, ezernyi nosztalgikus lim-lom, amitől jobb megszabadulni. Az engedélyezett negyvenkilós csomagban hozta magával, amikor a Kádár-kormány kegyelméből utánam jöhetett Izraelbe. Mit is hozhatott volna mást, hiszen a ZORKI fényképezőgépét, az akkor húsz éves ERIKA táskaírógépet, a munkaeszközét, a „kiléptetésnél” mint értékhatáron felüli tárgyakat a helyszínen elkobozták.
A nagyobbik lányom Ilána talált rá a képre, felhozta vissza a lakásba és megkérdezte kit, mit ábrázol. Elmondtam neki a LIMANOVAI CSATA HITELES TÖRTÉNETÉT, szóról-szóra, betűről-betűre, mert az agyamba vésődve, a szívembe égve megmaradt bennem minden szó. Nem csak a legendás VÖRÖS ÖRDÖGÖK hőstetteit meséltem el, de elmondtam azt is, mit tettek a KAKASTOLLAS SÁTÁNOK! Hogy hol, miért és hogyan halt meg az öreg huszár. Mindég, mindenütt a teljes igazságot mondtam, nem vettem el a történetből és nem tettem hozzá semmit. Egy helyen mégis hazudnom kellett. A lányom sehogyan sem tudta, akarta megérteni, miért hagytuk ellenállás nélkül elindítani magunkat a halálba? Miért nem védekeztünk? Miért nem harcoltunk az életünkért?
— Csak asszonyok, öregemberek, meg gyerekek voltak velünk Ilána. A férfiakat már előbb elvitték és elpusztították Ukrajna mezőin. Meg aztán fegyverünk sem volt, a csendőröknél meg szuronyospuska kétszáz élestölténnyel, mint a háborúban.
— Akkor is lehetett volna harcolni, védekezni. Ahol vasút van, ott vannak kövek is, vasdarabok! Hát hányan voltak azok a csendőrök?!
— Sokan, nagyon-nagyon sokan, Ilana. Tízszer, százszor annyian, mint mi.
Hogyan tudtam volna neki megmagyarázni, elfogadtatni vele, el sem hitte volna talán, hogy egy tucatnyi pohos helyi rendőr és egy háborús létszámra emelt csendőrszakasz, összesen is kevesebb, mint ötven ember terelte a halába a miskolci zsidókat. Hogy a törvény megtartásának alázata kötözte meg a kezeinket, mert a törvényeket mi mindég betartottuk, ahogy az ÍRÁS ezt parancsolta, de velünk szemben nem tartották be soha. Hogy nem tudtuk megérteni, és én máig is képtelen vagyok felfogni: Azok lettek a legádázabb gyilkosaink, akiknek a törvények megtartása és megtartatása lett volna a feladatuk, akik a törvényekre esküt tettek!
A lányom még sudár növésű hadnagynő korában is sokszor meséltette el velem a LIMANOVAI CSATA HITELES TÖRTÉNETÉT.
— Miért akarod annyiszor hallani ezt a szomorú történetet Ilána?
— Azért, hogy ha gyermekeim lesznek, szóról-szóra tudjam elmondani nekik, mint a Szentírást, lelkükre kötve, hogy ők is így adják majd tovább fiaiknak.
Így válnak halhatatlanná a hősök tetteikben! A bűnösök bűnei pedig nem felejtődnek el soha!
Nagyanyám
Hamuvá lettél, füstté váltál, szétszórattál a semmibe, a szélbe
Galaxisok spiráljai közé, a Nap mögé bújtál a mindenségbe
Gyermekkorom nyármelege, Hejő patak kristályvize, a Búza tér, a Sajó
Mint elázott papírhajó alámerültek a kérlelhetetlen időben
Baracklekváros kenyeret osztó, kalácsot áldó májfoltos kezeid
Péntek esti gyertyák csillagfényébe mártod
Ezüsthajad kontyába fonod a holdat
Visszanézel rám unokám mosolyában… örök vagy!
Nagyapám
Gyakran álmodom Nagyapámmal, az első világháborúban volt katona
Időkön át, hegyeken át jön átlőtt lábbal, fél tüdővel haza
Vigyázban áll meg, mint ünnepségeken szokott
Mikor a Szózat, vagy a Himnusz csendült az ajkán
Fürtös unokák, fényes kitüntetések lógtak kopott kabátja szárnyán
A halálos gáz oly csendesen jött, mint az Isonzónál az Yperit?
Délceg Nagyanyám, kopaszra nyírva, mellette állt e, fogva kezeit?
A fürdőhöz érve imádkozott, vagy átkozódott… Nem tudom meg már soha
Talán csak felsóhajtott a szürke auschwitzi égre: Hát így… így fizetett a Haza?!
Legutóbbi módosítás: 2010.04.03. @ 11:36 :: Csomós Róbert
