A kommunista eszme az ember egyik legcsodálatosabb találmánya. Az agy sötétjében, a nyomorúság talaján él, és képes a táptalajt maga-magának előállítani…
Szabadon maradt jobb kezével gyér, szürke hajába turkálva türelmesen toporgott a metrómegállóban, hogy szokott útján piacozni menjen. A kerekes bevásárlószatyrot maga előtt tolta, hogy senkinek se legyen útjában, szemei látszólag a semmibe révedtek, de az is lehet, hogy a szemben levő óriásplakátról ránevető fiatal nőt nézte. A plakát, egy tengerparti nyaralást reklámozott, de a karcsú, szélben ringó, napsütötte pálmafák, a modell alkatú fiatal nők tőle fényévekre voltak. Közben fejben még egyszer utánaszámolt a szűkös pénztárca lehetőségeinek, bár számvetését fillérnyi pontossággal papírra vetve már otthon a zsebébe dugta. A zúgást alig hallotta, de az egyre erősödő huzat neki is jelezte a szerelvény közeledtét. A várakozó sokaság felmorajlott, izgatottabb lett, mikor a szerelvény berobogott, azt hitte, tolakodni kell majd, hogy le ne maradjon, de szinte akarata ellenére szatyrával együtt besodorták a kupé közepébe, sőt jó szerencsével ülőhelyet is kapott. Azért bele tellett egy-két percbe, míg bepárásodott szemüvegét ügyetlenül megtörölve körül tudott nézni. Alig hitt a szemének. Annuska ült vele szemben és őt nézte.
Igen, a nő kétségtelenül Annuska volt. Arca még hordozott valamit a régi szépségéből, megőrzött valamit a nemes vonásaiból, de alakja elterebélyesedett. Szinte két helyet foglalt el, lehet csak azért, mert mint ő is, a lábai közé fogva tartotta a kerekes szatyrát és, mert a hideg miatt vastag szteppelt vattakabátba volt öltözve.
Annuska mindég is fázós volt. Mikor Lillafüreden esténként a Hámori tavon csónakáztak, akkor is parasztos hárászkendőbe burkolódzott, pedig nyárelő volt, május vége. A tölgyesben azután levetette, maga alá terítette a hárászkendőt, a krepdesin szoknya pedig úgy csúszott le szinte magától, érintés nélkül vékonyka darázsderekáról, mint ahogyan a víz pergett a napolajtól fényes, barna bőréről, amikor kikapaszkodtak a csónakkikötő mólójára.
Mennyien irigyelték őt akkor! Sokan üldözték ajánlataikkal, szerelmükkel, sokan akarták Annuskát! Szinte az egész evezősklub, a kopaszodó, koros elnöktől, a csónakmosó garázsmesterig mind-mind csak Annuskát vágyták. Mohó megkívánásuk kiült az arcukra, körülzsongták, bekerítették, hiába! Senkinek sem sikerült, csak neki. Az egész hosszú nyáron csak neki egyedül. Az ígéretes tehetségnek, a jövő emberének, a fiúk domináns vezérének.
Májusban még csak csókolództak. Annuska is, ő is azt hitték, csak flört lesz az egész. Mindenki, az egész nyaralótábor felhördült, mikor kiderült, hogy komolyra fordult a dolog. Azért derült ki, mert úgy lángoltak, lobogtak, mint a júliusi Nap. Mindig, szinte minden órában szeretkeztek, június közepétől a szabályzatot felrúgva, már együtt is aludtak. A semmi ágán lógtak, nem volt veszteni valójuk. Se egzisztencia, se szülők, még csak lakás sem, mindketten a szabad egyetem, a fényes szellők gyermekei, a jövő várományosai, népi kollégisták, boldog nincstelenek voltak. Festő ecsetjére kívánkozó, szobor alkatú pár. Milyen keskeny arisztokratikus keze, hosszú-hosszú, vékonyka, hajlékony ujjai voltak Annuskának. Holdas, áttetsző, rózsaszín körmeivel szét tudta fésülni a víztől összetapadt, majdnem derékig érő haját. Amikor kilépve a tóból, büszkén megrázta a fejét, ezernyi apró vízgömb csillogó glóriája repkedte körül, mikor megszáradt a haja, úgy szállt utána, mint a paradicsommadár után a tollazata. Ha pedig előre, a szemébe rázta, pókháló vékony, arany menyasszonyi fátyol borította.
Annuska! Két arasszal szinte átérte a szivárványív derekát, de a popsija mégis milyen párnás volt! A csónakkikötő deszkáin a könyvet nekitámasztva hason olvasni, háton vagy oldalt fekve pedig akár aludni is lehetett rajta. Minden társaságból, akár ezerfős felvonuló tömegből kiragyogó, mindég nevető angyalarca volt Annuskának. Áradt belőle a vidámság, az optimizmus. Az élet legnehezebb dolgaiban is alig tudott magára erőltetni egy kis komolyságot. Csak akkor tettetett haragot, ha Nusizták.
– Nem vagyok Nusika, Annuska vagyok, ha már becézni akar, vagy akarsz.
Akkor még nem voltak szokásban az exhibicionizmus meztelen formái. Bikini már volt, de a nők nem mutathatták meg nyilvános helyen a mellüket. Ő volt a „tavaszember” az első férfi, aki láthatta, megfoghatta a majdnem húszéves Annuska félmaréknyi almáit, akinek csókjától a piciny rózsaszín udvar közepén álló bimbócskák málnaszemmé duzzadtak.
Szárnyaltak a szerelemben és szárnyaltak a gondolataik, a szellemük is. Nem csak magukkal foglalkoztak, mert az már eldöntött dolog volt, hogy a sírig szeretni fogják egymást. Világmegváltó nagy terveket forgattak, megreformálni mindent! A színjátszást, az irodalmat, és csak úgy mellékesen a világpolitikát és a világgazdaságot is. Az a nyár Lillafüreden öröknek látszott.
Ősz elején — mikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt”, éppen szobát bérelni, összeköltözni készültek — derült ki az ő kulák származása. Hogyan jutott a dékán tudtára? Vajon irigységből, vagy túlzott politikai öntudatból vádolta be a mindenütt jelenlévő besúgók egyike az őt gyűlölő, mindenből kitagadó mostohaapja hajdani vagyonáért? Annuska megrémült, de nem tántorodott meg.
— Na bumm! Nem leszel doktor! Író leszel!
— Vagy esetleg túró, ha már a tejtermékeknél tartunk.
A kiadóknál alapítványok emlőit szopó, remittenda gyártó, fél-analfabéta, állami pénzen szépre hizlalt, a párt által kinevezett irodalmárok dobták vissza a kéziratait, gyakorlott gyorsolvasók futottak át írásain, a rendszer opportunista kiszolgálóinak, beépült szerkesztőknek nyájasan leereszkedő tanácsait hallgatta. A sumákok tettetett jóindulattal még át is vették a kéziratot, aztán papírkosárba dobták olvasatlanul. Hamar sikerült őt lerázni, elkedvetleníteni. Akkoriban még túl önérzetes volt. Valami adminisztrációs hiba folytán négy hónapig még kapta az ösztöndíjat és a menzára is beengedték. Mikor kipottyant ezekből a kegyekből, fordításokkal próbálkozott. Saját nevén nem ment és akkor „néger” lett, a rendszer kegyelt embereinek dolgozott, harmad-negyed bérért. Annuska és ő örökké éhesek voltak, grízes tésztát, hagymás zsírral leöntött sárgaborsó főzeléket álmodtak egymás teste mellett, de a szeretkezéseik még hordozták a Lillafüredi ölelések mézét.
Mikor is csúszott le a torkán sörözés közben az első rövid ital az éjszakai vágánycserék után? Talán 1950 zimankós decemberében?
— Büdös a szád, fordulj el tőlem.
— Szóval büdös vagyok neked? Büdös proli!
A kimondott szót nem lehet kitörölni az emlékezetből. Azt sem, ha fáradtságtól, izomszakasztó, túlhajszolt munkától, italtól kábultan, mosdatlanul zuhan az ágyba, és élettársi jogon csakazértis ölelni akar az ember.
Már csak ritkán volt Lillafüredi íze a szeretkezéseiknek, sokkal többször gépies házastársi közösülések estek, később már inkább csak baszások.
Annuska még egyszer felragyogott. Abbahagyta a tanulást, dolgozni ment, mert a szobát fizetni kellett. Egy darabig jobban éltek, de ő — kihasználva a helyzetet — többet ivott. Annuska a munkája miatt nem ihatott, pótcselekvésként enni kezdett, fél év alatt tizenöt kilót szedett fel, de az arca még ugyanaz az angyalarc volt. Jó volt belekarolni az utcán, dicsekedni vele a haverok előtt. Lódenkabátban még nem is látszott kövérnek.
Battonyaival a Lenin-kőrúton futottak össze. Battonyai hajszolta Annuskát leginkább Lillafüreden, az egyetemen, mindenhol. Most is nyájas volt. Körülnyálazta Annuskát bókokkal, neki pedig, befolyásos barátaival dicsekedett. A lakáskiutalástól a felsőbb irodalmi körökig mindenütt otthon van, állította. Már a második diplomáját is megszerezte, nemsokára indul a harmadikért és segíteni fog, ígérte.
— Jók az írásaid öregem, majd elviszem a haverjaimhoz.
Neveket mondott, ismert neveket, amelyeket újságok hordoztak, a rádióban lehetett hallani. Ő pertu van velük, állította.
Jó volt hinni! Hinni még egyszer! Kevesebbet ivott és ettől mintha Annuska is fogyott volna pár kilót. Éjszakánként újból összebújtak és reményeiket számolgatták.
Foszló rongyként mállottak szét ezek a remények. Battonyai elérte a célját, megkapta, amit akart, de ez már nem az volt, amire valaha vágyott, hamar meg is unta. Budapesten akkor is nagy volt a választék. Az egyetemekre új és újabb gólyák szálltak, hamvasak, mint valaha Annuska.
Tulajdonképpen nem is emlékezett rá hogy váltak széjjel? Ő nem tett szemrehányást, tudta, bűnös benne, hogy ennek így kellett történnie. Az albérletből kitették őket, Annuska a barátnője egyszobás lakásában talált menedéket. Innen költözött később az új barátjához. Ő leutazott Sztálinvárosba építő munkásnak, mert ott szállást is adtak. Sztálinvárosban már nem is lehetett nem inni, ott ital nélkül nem bírta senki. A szakmunkások és a bandába verődött csőcselék voltak az urak, a gúla csúcsán a rendőrség és a mindenható pártfunkció trónolt.
Eleinte még kaparta a torkát a durva kocsispálinka, csak a sörbe öntve tudta felhajtani, a kukoricából előállított állami műbor marta a gyomrát. Hiába ivott, mint a gödény, a munkatársai nem fogadták be. A talponállóban még haveri alapon ölelgették, vagy döngették el, de a munkában doktor úrnak hívták, azért a három szemeszterért. Enikőt is az egyik késdobálóban szedte fel. Egy ideig téglarakáson, félig kész épületekben üzekedtek — mert szeretkezésnek ezt nem lehetett nevezni —, aztán ahogy az idő megenyhült, kijártak a Duna partra. Enikő elütött a társnőitől. Ő is kitagadott volt, téglacipelő, malterhordó. A hajdan módos, dunántúli parasztgazda féltett, kényeztetett, egyetlen lánya, a megbélyegzett kuláklány megtalálta a kulákfiút, akinek soha egy virágcserépnyi földje sem volt. Két ilyen megvetett pária még itt, az emberi lét alatti életben sem érvényesülhetett. A hierarchia csúcsán még lakást is lehetett kapni, náluk ez szóba sem jöhetett. Muszájból sodródtak széjjel, pedig amúgy megértették volna egymást. A tenyeres-talpas Évával aztán már ő sem álmodott Annuskáról, nem képzelt a gyors, lélektelen ölelkezéseik közben Éva helyébe senkit. Éva parkettázó volt, kétszer-háromszor annyit keresett, mint ő. A szélesarcú, jóindulatú, testes nő valószínűleg szerette őt, büszke volt rá, bőrdzsekit vett neki Karácsonyra. Ő nem nagyon dicsekedhetett a nővel semmilyen társaságban. Éva arca kissé tükrözte szellemi képességeit. Párttag volt, gyűlésekre is el-eljárt, egyszer vele olvastatták fel az imperialisták koreai gazságait elítélő határozatot. Éva emellett keményen dolgozott, csakhamar élmunkás lett és kiutaltak neki egy huszonnyolc négyzetméteres új lakást.
Neki nem engedték sokáig élvezni a komfortot, behívót kapott az ország délnyugati sarkába a határvidékre, egy katonai munkaszolgálatos alakulathoz. Nem éheztek, verni sem verték őket, csak a szokásos katonai vezényletnél jóval durvább hangnemben parancsoltak. Hóban, fagyban, esőben kinn kellett lenni a terepen, a Rákosi vonalat építették, ha esett, ha fútt. Volt, hogy a szakadó eső lemosta a földet a lapátról, volt, hogy a sár visszafolyt a kiásott árokba, máskor a csákány visszapattant az üveg-keményre fagyott földről, akkor is a napi négy köbméter földet meg kellett mozgatni. Egy év múlva a csákány belevágott a ballábába, a nagyujját amputálni kellett. Tudták — így mondták — tudták, hogy öncsonkítás volt, de nem csináltak ügyet belőle, leszerelték. Utánpótlásban nem volt hiány, az osztályharc élesedett, a börtönök túlzsúfoltak voltak, boldog lehetett, aki nem bányába került, hanem kijuthatott a szabad ég alá.
Éva megvárta. Négy évet gyűrtek le egymás mellett, és bár ő bicegett, a nő büszke volt rá. Társai is elfeledték már a doktor urat, ebben a bugyorban egyenlő volt az egyenlők között. Mikor kitört a forradalom, egy teherautó felhozta őt Pestre. Bár nem kapott kiképzést, hamar kiismerte a fegyvereket, rövid időre egy kis létszámú csoport vezetője lett. November elsején benézett az egyetemre, elhatározta, folytatni fogja a tanulmányait. Találkozott Battonyaival is, aki az egyik tanszékvezető aspiránsaként éppen a rend helyreállítására, a nyugalom megőrzésére felszólító felhívásokat tett közzé. Battonyai biztosította őt a segítségéről.
’57 júniusában lefogták, mivel sokat nem tett, „csak” nyolc évre ítélték. Éva látogatta, csomagokat küldött. A börtönben asztalos szakmát tanult, és ’63 nyarán, amikor szabadult, visszament a Dunaújvárosi kislakásba. Lassan kezdtek rendbe jönni, helyükre kerülni a dolgok. Éva mellében a daganatot ritka örömeik egyikén ő tapintotta ki először.
— Nem fáj, egyáltalán nem fáj.
— De azért csak menj orvoshoz.
Féltette Évát, a kis összeszedett életüket, de elkésett. A nagydarab nő olyan gyorsan pusztult le, omlott össze, mint az ötvenes évek hamarmunkájával készült lakásuk, pedig gyerekről, családi boldogságról álmodott szegény. Eltemette, elsiratta, sokáig és gyakran gondolt rá, mégis otthagyta Dunaújvárost, a munkáját és feljött Pestre…
Battonyaival a Kőrúton találkozott. Autóból szállt ki és mindjárt, mindent megígért. Ezúttal azonban állta a szavát, egy hét múlva már a METRÓ építésnél dolgozhatott. Munkásszálláson lakott, virslivel, kenőmájassal, disznósajttal és sörrel élt, mint a többiek. Hozzá is csapódtak nők, ő is rálőcsölte magát erre-arra, bicegve taposta az éveket. A szobakonyhás földszinti, kissé nedves, gombás lakás, amit némi kenőpénzzel kiügyeskedett, jó helyen feküdt, a Józsefváros stratégiailag kihegyezett pontján. A lányok odajártak hozzá szobázni, tömték őt pénzzel, na és persze voltak, akik természetben fizettek. Pia, kaja nem volt gond többé, persze azért vigyázni kellett, főként, mert a többi keglevicsek irigykedtek a jó forgalomra. Néha lebukott, őrizetbe vették, pénzbüntetésre ítélték, de a lakást csak akkor vették el, mikor az egyik lány markecolni kezdte a vendégeket. Világos volt a bűnsegédi bűnrészesség, mégis a büntetett előélet dacára mindössze fél év feltételest kapott, mert mindenki szánta a kacskalábú idősödő alkoholistát, de az utcára került.
Egy zimankós telet húzott ki a Mátyás téren, mert a régi környezettől nem tudott elszakadni. A fiatalkori munkaszolgálat tapasztalatai sokat segítettek, nem fagyott le semmije, még csak a lábujjai sem. Tavaszkor az egyik kiöregedett lány befogadta. A Fekete Eszter valaha híres szépség volt, a szakma gyöngye. Egyesek szerint már a Horthy korszakban is frankázott. Néha, ha az idő megengedte, most is kiállt valamelyik sötét kapu alá és mély, búgó hangjával sikerült is tőrbe csalni egy-egy részeg vendéget. Ilyenkor sört, rengeteg sört ittak, biztos jövedelmük csak egy volt, amikor a hét végén visszavitték az üres üvegeket. Nem tartotta számon a napokat, nem számolta az éveket sem. Úgy szóltak neki, hogy már két éve jár a nyugdíj. Megkapta visszamenőleg és tíz napig részegek voltak Etivel. Arra, hogy közben összevesztek, megverték, megszurkálták egymást, nem is emlékezett. Azután Etit elvitte a májzsugor, nem is tudta eltemettetni. Eti nélkül már nem tudott inni, meg nem is igen volt miből, elmaradtak az ivócimborák, a hangos, céltalan kocsmai vitatkozások. A nyugdíj így sem lett volna elég, de a kamrának használt alkóvot kiadta, nem volt mit tartani benne. Bután, céltalanul teltek a napok, kijárt a bolhapiacra, üzletelt. Volt úgy, hogy a lakóin kívül nem találkozott senkivel, nem kellett már nő, sem barát, senki és semmi, vegetált. A hetenként egyszeri bevásárlás a piacon, ez volt minden dolga, gondja, gondolata.
A hangosbemondón precíz, monoton hang közölte, hogy a Lehel tér következik. A megálló fényében a szemközti üvegablak tükrében, pontosan Annuska szembenéző arca mellett megjelent az ő arca is… borzalmas volt, döbbenetes, infernói. Cseppet sem hasonlított arra a sokáig őrizgetett nyári fényképre, amire emlékezni próbált, amit Battonyai készített annak idején róluk Lillafüreden. Vajon az ő háta mögött, az üvegen Annuska is meglátta ugyanezt a szörnyűséget? Ő milyen életutat látott maga mögött az alatt a két perces, egyetlen megállónyi idő alatt? Mindketten szinte egyszerre álltak fel, a szerelvény hirtelen, erősen fékezett, azt hitte, ettől veszítette el az egyensúlyát és dől az embereknek, azután a földre.
Körülállták, arcok hajoltak fölé, az egyik arc Annuska régi arca volt… hát, ahogy a tornaórán kamaszkorában szokta, támasz nélkül lendületből talpra ugrott, átkarolta Annuska darázsderekát és a tölgyek között hárfázó szélben megindultak a verőfényben fürdő tó felé… Arra… igen… arra kellett volna tartania mindig… akkor ezt az egész hosszú, rossz álmot, nem látta volna soha… soha…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.06. @ 10:52 :: Csomós Róbert
