Ijedt szemek, közömbös szemek, szemtelen szemek, sőt üvegszemek és üres szemgödrök! Részvétlen arcok, félelemtől eltorzult, vagy kifejezéstelen pofák, közömbösséget tettető maszkok, arctalan fejek. Az iskolában ezek a szemek és arcok fogadnak, még a padszomszédom is irdatlan messzeségbe, áthidalhatatlan távolságba, megjárhatatlan utakkal elválasztva ül mellettem, csak akkor rezdül meg bennünk valami, ha akaratlanul egymáshoz ér a könyökünk. A tanárok óvakodnak engem kérdezni, ha mégis feleltetnek, átsikló, vagy keresztülnéző a tekintetük, mintha csak finom muránói üvegből lennék fújva. Ott ülök a padban a helyemen, ezt mindenki tudomásul veszi, benne vagyok az osztály létszámában, de azt is tudják, hogy valójában mégsem vagyok jelen. Ilyenkor, a feleltetések és a leckefeladás másoknak feszült perceiben szeretek elgondolkodni a történteken… és ez, úgy látszik, arcomra van írva.
Hozzánk a szokástól eltérően nem a hajnali, hanem a délutáni órákban jöttek, és nem dörömböltek az ajtón, csak csengettek… végtelen hosszan csengettek
A magas bőrkabátos, gúnyos mosollyal az ajtófélfának dőlve még akkor is a csengő gombját nyomta, amikor már a nyitott ajtóban felsorakozott előtte az egész halálra rémült család: apu, anyu, öcsike meg én. Akkor hirtelen levette a kezét a csengő gombjáról és ugyanezzel a lendülettel visszakézből pofonütötte aput.
Igen… igen! Az én apukámat, akit én a legnagyobbnak, legerősebbnek hittem a világon, és apu nem ütötte vissza, apu nem tett semmit, még csak az orrából megindult vérpatakot letörölni sem mozdult. Nem tudott mozdulni anyu sem, én sem, nemhogy megszólalni, lélegzetet venni sem mertünk, csak öcsi nyögött fel félhangosan, és ott állottunk volna lenyűgözve talán az idők végezetéig, ha ők nem tuszkolnak be minket a szobába.
Felforgattak mindent. Tönkretették a kisvasutat, öcsi mackójának kitépték kezét-lábát, törtek-zúztak a konyhában, a vitrinből viszont vigyázattal szedték ki és tették zsebre a műtárgyakat. Aput magukkal vitték.
A folyosó végén a bőrkabátos megint ütött, apu lehajolt a levert kalapjáért és akkor bele is rúgott.
— A te fejednek már nem lesz szüksége kalapra…— üvöltötte.
Apu felbukott és tápászkodás közben visszatekintett ránk. Erőtlenül mosolyogni próbált… így, a torz, szomorú mosollyal, hajlottan ezzel a nézéssel maradt meg az emlékezetemben… eltörölhetetlenül csak ezzel él bennem ma is, pedig már tudom róla, hogy ott és akkor, mikor nem ütött vissza, követte el élete legnagyobb hőstettét: megóvta, megmentette a családját. Tudom róla azt is, hogy elektrodinamikával foglalkozott, Kandó Kálmán tanítványa volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi vasutak villamosítása terén. Azt is tudom, hogy több hangszeren művészien játszott, tagja volt egy sikeres amatőr kamarazenekarnak, szeretett a konyhában tenni-venni, szerette a természetet és az állatokat, és anyu szerint nem vetette meg a nőket sem. Soha többé nem láttuk viszont, bennem hajlottan azzal a szomorú nézéssel él… azzal a felejthetetlen, szomorú nézéssel…!
Az óraközi tízpercben hozzám lépett a kislány, első szerelmem, Ildikónak hívták, szőke copfjai, ritka rizskása fogai édes mosolya volt, piros úttörő nyakkendőt viselt. Kezembe nyomta a tízóraiját, hogy törjem ketté, felezzünk, ahogyan mindég is szoktunk. Amikor elmeséltem neki mi történt velünk elfutott. Otthagyott engem és a fele részét. Már régen becsengettek az órára, mikor én még mindég kinn állottam az udvaron, faltam, tömtem magamba a vastagon kent vajas-mézes kenyeret, pedig már nem is voltam éhes igazán. Később az illemhely bűzös telefirkált olajfalának dőlve kiadtam az egészet.
Azóta mindég émelygést kapok a vajas-mézes kenyérnek még a gondolatától is, de nem bírom a vajas-mézes pofákat sem. Nőkben is inkább a ritka karakterfejekre bukom, nem a szabályos babaarcokra. És útálom a tányérsapkák alól elővereslő szalonnás nyakakat, mert hátulról a kisagyba látok bele leginkább, de máshová is a szürkevelő állomány tömegébe és észreveszem a döngő csizmás léptek erőltetett, természetellenes ütemezését.
Anyám vérére emlékszem még, amint világospiros-habosan buggyant ki a szája szögletében. Ő frissen operáltan vágott neki az útnak, mert tudta, hogy a határok hamarosan le fognak záródni, és azt is tudta, hogy ő nem fog elérni a szabadságot, szabadulást jelentő út végéhez. Szégyenlősen törölgette a vért máskor mindég makulátlan csipkezsabós blúzáról… tehát mégis csak bíborban fog felvezetni Hermész az asphodelosi rétre, ahol a halottak lelkei laknak… mondta. Élete utolsó percéig történelemszakos tanárnő maradt…
Azt akarta, hogy öcsém meg én szabadságban nevelődjünk emberré, félt, hogy kialakulatlan személyiség és történelem tudatunk elfogadja kádárjános ajánlatát, hogy elveszítve őt és aput elveszítjük az emberség mértékét is, életcélul tűzzük ki a mócsinggal teletömött csajkát, a szolgaság háromhatvanas kenyerét, az ötforintos üveges sört, jobb esetben a nagyobb darab kalácsot. Ő szegény nem tudhatta, mennyire undorodom a vajas-mézes kenyértől, hiszen ezekben az időkben, élete utolsó éveiben sohasem kenhetett a kenyerünkre ilyen drága finomságokat.
Így hát a csuklós autóbusz, a nívós színházi program, a földalatti gyorsvasút, a kivilágított Királyi Vár és a Halászbástya, az augusztus 20-i tűzijáték fényei nekem már elkéstek. A szüntelen egymástkövető fesztiválok zenebonája, a fogpaszta mosolyú kalmárzsivaj mögött azt a hosszú-hosszú csengetést hallom vissza.
Engem nem temettek el Rodostóban, de a magas bőrkabátos és társai sem tűntek el. Őket, és arrogáns yuppivá lett, nyegle bankárfi-bróker fiaikat, unokáikat ott látom vigyorogni a MERCEDESEK, BMW-k, VOLVOK volánjai mögött, a Parlament padsoraiban, minisztériumok folyosóinak zugaiban. Hol korrupciós ügyek szereplőiként marakodnak a koncon, hol meg bársonyszékben fontoskodnak, és a médiák útján saját bűneik megbocsátását hirdetve trombitálják a békés koegzisztenciát. Most is belém fojtanák a szót, sajtómamutok szerkesztőségeinek titkárnőkkel védett üvegfalai mögül vicsorognak rám. A parkolástól a lakhatásig az élet minden területét behálózó százkarú polipként vannak jelen, véres kezük, már inkább „csak” enyves. Megnyertek, meghódítottak mindent, kezükben a nemzet vagyona, a fegyveres testületek parancsnoklása, a közigazgatás és a gazdaság irányítása éppen úgy, mint 1956-ban… és mégis biztosan tudom: egyszer veszíteni fognak!!
Legutóbbi módosítás: 2010.04.26. @ 10:41 :: Csomós Róbert