Az ezermesterré válásnak sok módja van, az enyém egészen rendhagyó módon esett, szívesen elmesélem.
A mi belvárosi bérpalotánkban sok jó nő előfordult, de mind közül úgy eleganciában, mint szépségben, emelet-magasan kiemelkedő, kiragyogó csillag a Ramaszéderné volt. Nekem már akkor nagy gyakorlatom volt a szerelemben, például egyszerre voltam szerelmes az egyik tanító nénibe, meg a selypes Tóth Évába (akit többször hazakísértem és a kapunál meg is csókoltam), aztán meg egy négy osztállyal felettem járó hatodikos nagylányba, Kupecki Máriába, ja és távolról, reménytelenül Szelecky Zitába, Greta Garbóba, hogy csak a legemlékezetesebb szerelmeimet soroljam fel.
Mondhatom, hozzáedződtem a szerelmi csalódásokhoz is, pedig nem voltam ám akárki fia-borja. A ház pontosan meghatározott hierachiájában, a házmester fiaként elég jó helyezésem volt, minthogy apám bevonulása miatt, tíz éves korom óta én kezelhettem a liftet.
A boszorkányosan szép, valódi vörös hajú (mint utóbb kiderült fanszőrzetben is vörös!) Ramaszéderné az ötödik emeleten lakott, de nálunk magasföldszint, félemelet is létezett, így meglehetős sűrűn és hosszasan múlattuk együtt az időt. Ilyenkor az izgalomtól kipirult, vagy a megkívánástól sápadt arcomhoz közel hajolva nyomta kezembe a húszfillérest, holott legtöbben csak a törvényesen kiszabott tíz fillért adták. De nem ezért szerettem utaztatni Ramaszédernét, akit a férje, az ügyvéd úr magázva Piroskának hívott, hanem az illatáért. Valami különleges, egyéni, csak a saját részére kikevert, rafináltan érzékborzoló illatszert használt ez a ravasz úrhölgy, amely a bőre illatával keveredve, ha beleszippanthattam, már jóval kamaszkorom előtt képes volt csodás képzeteket kelteni bennem. Bizony, akkoriban nem bántam volna, ha akár égig érő toronyházzá válik az ötemeletes Duna parti épület.
Máskülönben a húszfilléreseknél néha nagyobb kegyekben is részesültem a házban lakó úriasszonyoktól. Például a gombcsapatom legszebb példányait, sőt magát a középcsatárt játszó Zsengellér Gyulát, a negyediken lakó női divattervező hölgytől kaptam, a bonbonier dobozt (üresen persze), amelyben az egész csapat „lakott”, meg egy híres, bár kissé már hervatag primadonnától, aki a Sthümmer családdal volt jóban.
Ramaszéderné a háborús években sem adta alább. Az éjszakai légiriadók idején az óvóhelyre is úgy vonult le (mondom, vonult!!) tökéletes „smikben”, nem egyszer kisestélyiben, de legalább is hibátlan kosztűmben, fessen, illatosan, mintha a fürdőkádból kilépve a jogászbálba indult volna. Mellette a ház többi dámái gyűrött arccal, csipásan slamposan, a magukra kapkodott ruhákban, pongyolákban hunyorogva önmaguk paródiáiként hatottak. A fent már említett primadonna szabadidőruhában, vagy panyókára kanyarított legmolyosabb bundájában botorkált alá. Míg Ramaszéderné itt is kívánatosan, ellenpéldaként a primadonna igazán elrémítően hatott, főként ha a Fővárosi Operettszínház előtt a kitett képével hasonlítottam össze. A közeli bombabecsapódások esetén a sápítozó, rémüldöző házlakókkal ellentétben Ramaszéderné nyugodtan, angol hidegvérrel pasziánszozott, igaz ki is járt neki egy külön nyugágy, míg a plebejus közönség kemény lócákon múlatta az időt.
De térjünk csak rá történetünk időpontjára a nagy háború utánra. Jó magam hirtelen úgy kezdtem nyúlni, magasodni, nőni, mint eső után a gomba. A gimnáziumból hazajövet már szinte kizárólagosan birtokoltam a liftet, ja és a liftpénz is az enyém lett, ami fizikumom fejlődésének arányában növelte az önbizalmamat. Délutánonként a lecke magolása közben egyre türelmetlenebbül, szinte szívszakadva vártam Piroska (ő ajánlotta fel a tegeződést) ideges, sürgető kétszeri csengetését, hiszen feltalálták a nylon harisnyát, egyre rövidült a divat diktálta szoknya. Ja majd el felejtettem megírni! Ramaszédernének remek lábai voltak.
Tizenöt évesen merevedési zavarokkal küszködni rettenetes dolog, márpedig nekem ilyen problémáim voltak, igaz szerencsére akkor még ellenkező előjellel. Nyaranta büszkén viselt, farkaskölyöknek való felavatásomra kapott cserkésznadrágomat ugyanis kezdtem kinőni. Az eredetileg majd térdig érő csípőnadrág, alul-felül szűknek és rövidnek bizonyult, mégsem akartam megválni tőle, elsősorban a nagyon klassz, LÉGY RÉSEN feliratú, sárgaréz övcsat miatt. Ramaszédernével édes-kettesben a liftben, már-már alig bírtam úgy forgatni, fordítani magam, hogy izgalmi állapotomat eltitkoljam. Ha lefele igazítottam a micsodámat, akkor is, ha felfelé — bizony, bármilyen hihetetlen ez ma már nekem magamnak is — így is úgy is — zavarba ejtően rövidnek bizonyult a nadrágom. A már említett cserkész nadrágszíj nem egyszer mentőövként szolgált. Ramaszéderné éles szemét nem kerülte el a dolog, biggyesztett ajkát nyalogatva cukkolt, és ha bevásárlásból jövet csomagját a lifttől az ajtóig cipelni igénybe vette szolgálataimat, mögötte kocogva a testhez tapadó, ravaszul szabott krepdesin szoknyán keresztül szép, szív alakú popsiját gúnyosan biggyesztette felém.
1946 forró nyarán, a nagyvakáció idején Ramaszéderné még jobban sűrítette a járatokat, még többször vette igénybe közreműködésemet, délelőtt kijárt bevásárolni a Lehel térre, délután barnulni a Palatínus strandra, este színházba, koncertre ment, tíz óra után jött haza. Nem panaszkodhattam, le és fel jövet igazán sok időt tölthettem vele. Ugye emlékeznek még a századelőn készült, klasszicizáló, tükrös, kovácsolt-vas-mahagóni-üvegketrecekre. Olyan lassan, méltóságosan — igaz, zökkenésmentesen — haladtak, hogy ahhoz türelem kellett.
A pénz közben elértéktelenedett, Ramaszéderné eleinte ezres, milliós, százmilliós, majd milliárdos bankjegyekkel váltotta meg mennybevitelét, földreszállását, aztán kezdett apró ajándékokkal kedveskedni. Huncutul nézett a szemembe, amelyek lassan-lassan már majdnem egy magasságban voltak az ő aranypettyekkel ékes, zöldeskék, mandulavágású szemeivel. Ez és a bajusz adta az ötletet. Mikor egy napfényes délelőtt a fürdőszoba tükörben felfedeztem, hogy serked a bajuszom, merészen rászántam magam, hogy megcsókolom szívem vágyott hölgyét.
Meleg júliusi napon esett: Ott álltam hát az első emelet magasságában a liftben, kezemben hölgyem két cekkerével, merevedésem dacára merészen szembefordulva vele, és mint azt pár évvel korában a fürtös orgonabokrok közt a kiskapuban Tóth Évikével tettem, egyszerre csak hozzáhajoltam és megcsókoltam a száját. Kocsonyás térdekkel, forróságtól, vagy inkább hidegleléstől kipirulva, de lehet, hogy sápadtan vártam, hogy pofon üt-e vagy visszacsókol, de egyik sem történt. Lassan, mintha csak egy gombot készülne felvarrni, szép arcán anyás mosollyal, odanyúlt a nadrágomhoz, egyetlen ügyes mozdulattal megnyitotta a LÉGY RÉSEN csatot, és bizonyos távolságtartással, de kellő kedvességgel, utolérhetetlen arisztokratikus bájjal, százszor megcsodált, szép ívű ujjaival megfogta a micsodámat… Nem… nem zuhant le a lift, a háztető se omlott, szakadt rám, csak a két cekkert ejtettem el, mert én úgy éreztem, mintha felrobbant volna az Univerzum.
Mire az ötödikre értünk, véget ért minden. Testének és egyéni parfümjének illatfelhőjében, csodálatos angyalszárnyain eleven hús-vér nő, ott és akkor, először vitt fel a mennyországba. Mikor visszatértem a Földre káprázó szemeim csak azt látták, hogy Ramaszéderné ruházatom rendbehozatalára int, aztán parancsolóan a padlatra került szatyrokra mutat. Egy álomban követtem a lakás ajtajáig, egy álomban haraptam az almába, amit az egyik szatyorból a kezembe nyomott, és lenn a földszinten, sőt később elalvás előtt az ágyban sem tudtam pontosan számot adni magamnak, mi is történt velem. Álmodtam, képzelődtem, vagy tényleg megesett ami történt?
Jó ideig, egy teljes évig, szinte naponta tartott megaláztatásos boldogságom, télidőben már kissé bonyolultabb manőverekkel, mikor egyszerre csak beütött a krach. A technológia fejlődése elérte a házunkat és a régi liftet, újszerű, minden lakó által kezelhető gyorsfelvonóvá alakították át. Kétségbeesésemben megpróbálkoztam mindennel. Sikerült is egyszer-kétszer a nyomógombok manipulálásával elrontani a szerkentyűt, de valamilyen központból mindig kijöttek, fejcsóválva megjavították, én pedig anyagi és szexuális nyomorba süllyedtem.
Minden áron ki kellett találnom valamit, lelki és gazdasági egyensúlyom helyrebillentésére.
Haladó korunkban divat, de akkoriban még ritkaságszámba ment, hogy valaki szétveresse a fürdőszobáját, felszedesse a parkettát, letépje a tapétát, csak azért, hogy az újabbal cserélje fel. Ramaszéderné a mai, túldomesztikált hisztérikák előfutára volt. Napjainkban sűrűn megesik, hogy a másfél lábbal sírba lévő legvénebb banyák is belevetik magukat egy lakásfelújítás infernójába, de a háború utáni években a háziasszony örült, ha egyáltalán folyt a víz a csapból, nem volt áramszünet és a gázon így-úgy meg tudta főzni a család vacsoráját.
Nem így azonban Ramaszéderné. Ő belevágott!! Az anyaghiány, a mesteremberek hiánya (ki hadifogságban, ki meg holtan) nem rettentette vissza ezt a delnőt, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Egy-egy csöpögő csapot, füstölgő kályhacsövet, leesett csempét a háborúban eltűnt apám szerszámaival, a tőle ellesett praktikák segítségével eddig is helyre tudtam igazítani és már ettől is ezermester hírnevem lett a házban. Jobb híján sokszor hívtak kisebb csőtöréshez, duguláshoz, bútorjavítgatáshoz. A villanyvasalók, kenyérpirítók, bojlerek, sőt rádiók mestere lettem, és ez mindég jó anyagi dotációval járt, főként, mert igyekeztem eltúlozni a nehézségeket és az anyagbeszerzéssel kapcsolatban is (a tisztesség határain belül) csalafintáskodtam.
A Rákosi elvtárs által „fordulat évének” nevezett 1948-as évi iskolai nagyvakáció elején Ramaszéderné férjét holmi valutaügyek miatt pár hónapra hűvösre tették. Megnyílt tehát előttem az út, szabad bejárásom lett a felújítandó lakásba. Sokszor éjféli órákig fúrtam, faragtam, a ház úrnője pedig nem fukarkodott az ajándékkal, pénzzel, sőt az akkorra már megszokott kedvességgel sem, de egy bizonyos határon szigorúan megállított. Elkövetkezett a parketta felgyalulásának, fényezésének ideje és az öreg mester, aki ezt a munkát végezte, az általam reggeli kávéjába csempészett DARMOL nevű hashajtótól „váratlanul” megbetegedett. A lakás szíve az ebédlő és a szalon használhatatlan volt. A szőnyegek feltekerve, a bútorok egymásra tolva, a háborúban még rendíthetetlen, rettenhetetlen Ramaszédernét így még nem láttam kétségbeesni. Nekem viszont a parkettával kapcsolatos elhúzódó munkák közben, amit egyedül végeztem, minden óra piros betűs ünneppé lett. Kiguvadt szemekkel, laposakat felpislogva, vagy mikor magyarázni mellém térdelt premier-plánban, az alul-felül szétnyíló pongyolából kikandikáló habselyem bugyiktól a csipkés melltartókig feltérképezhettem mindent. Elébem tárult a mennyország, és bizony ezen a napon többször is igényeltem volna a kijáró jutalmamat, különösen, ha valamit magyarázni egészen a közelembe jött, és beszívhattam testének bódító illatát. Másnap, az álmodozva, álmatlanul átforgolódott éjszaka után, a parkettázás utolsó napján, döntő lépésre határoztam el magam. Nem is testileg, inkább lelkileg voltam kielégületlen, mert tudtam, hogy minek kellene ez után következnie ahhoz, hogy felnőttnek, férfinek érezhessem magam. Csak azzal nem voltam tisztában, hogy az esetleges kudarctól való félelem, vagy az aktus utáni vágyakozás volt-e erősebb bennem.
Ott térdeltem tehát a viasszal beeresztett csillogó parkettán királynőm lábainál, ő éppen valamit magyarázott, de a fejembe feltóduló vértől zúgó füleim mit sem hallottak, célirányosan kihegyezett értelmem mit sem fogott fel szavaiból. Sóvárgó szemeim csak a szétnyílt pongyolából kivillanó szőke pihéket, a hosszú combok közt mosolygó, rózsaszín habselyem bugyit látták. Újra és újra próbáltam felemelkedni, hogy a vágyott eperajkakat csókkal illessem, ám a ravasz nő már ismert hosszú ujjait loboncos hajamba fúrva visszanyomott térdelő testtartásba, ugyanakkor szabadon maradt kezével lehúzta a bugyiját. Az akkoriban még a jövő méhében rejlő sztriptíz táncosnők prehisztorikus előfutáraként lassan, mértéktartó szemérmességet mímelve, kigombolta a pongyoláját és káprázó szemeim előtt láthatóvá vált egy gyönyörű, természet alkotta hegedűre emlékeztető, hihetetlenül karcsú darázscsípő. Aztán a szegedi papucsból kibújtatott egyik lakkozott körmű, keskeny lábfejét elváróan, követelően, királynői kecsességgel a vállamra emelte. Felnézve rá láttam, éreztem, a mindég fenségesen nyugodt Ramaszéderné vágyott, imádatos testét remegni, arcát kipirulni, majd sápadttá válni. Ha nem is annyi, mint a mai fiataloknak, de valamiféle szexuális tájékozottságom már volt, biztosat még nem tudtam, de a fiúpajtások obszcén meséiből sejtettem, mit akar, hiszen a férfiösztön — amely nem alábbvalóbb a híres női ösztönnél — helyesen súgott.
De oh jaj!! A koedukált elemi népiskolában eltöltött négy év emlékeiből már jól ismert, a combok közt elhelyezkedő keskeny, durcás-dacosan bezárt, rózsaszín cicanyelvecskét öltő szájacskára hasonlító hasítás helyett, amit az illemhely hátsó traktusába az én fütyülőm bemutatása ellenében a selypes hangú kis Tóth Éva és barátnői pironkodtak elém tárni, itt egy szőrdzsungel bozótjából kinőtt, pompázatos trópusi húsevővirág, hatalmasnak tűnő orchidea bíborszirmai nyíltak meg előttem…
Úrnőm lába a földhöz szegezett, a hosszú, ideges ujjak egyre sürgetőbben túrták tincseimet, a keskeny női kéz tőle nem várt erővel hajlított maga felé, de én bolond nyakasan ellenálltam. Mindenáron a száján akartam először megcsókolni, ahogy azt magamban elterveztem. Azt tettem, amit életemben később is mindig: Bután futottam naiv álmaim után.
Nem tudom meddig tarhatott ez a furcsa patthelyzet, pillanatokig, vagy egy-két percig is talán? Mikor fel engedett állni, Ramaszéderné, már a régi volt. Biggyesztett száját megtagadva ellépett mellőlem, visszabújt a papucsába, begombolta a pongyolát, majd a megszokott rutinos mozdulatokkal megnyitotta a nadrágomat és hozzám nyúlt. Mint mindig, most is jó volt, nagyon jó, de a férfivé avatásom akkor mégis elmaradt. Szégyenkezve, tört dárdával királynőm lekicsinylő ajakbiggyesztésétől kísérve hagytam el a porondot. Jóval később, már katonakoromban, egy aratási szabadság alkalmából aztán helyre engedte hozni mulasztásomat, de részemről ez már tudatos cselekvés volt, nem az a csodavárástól áhítatos igézet, ami régebben lett volna. Akkor is a száját akartam először megcsókolni, azt viszont valamiért, máig sem tudom miért, megtagadta tőlem. Örökké visszafájó emlék, hogy férfiúi szüzességemet nem a vágyott, imádott nő karjaiban, hanem egy naiv, ügyetlen kislány combjai közt vesztettem el.
Megöregedve ma már jól tudom, mit kellett volna tennem ott és akkor. Mit hibáztam, rontottam el máskor, máshol, más dolgokban, az életben. Boldogan helyrehoznám minden hibámat, tévedésemet, mulasztásomat, ha lehetne visszakozni térben és időben, de az egyszer kapott létben minden pillanat, minden alkalom visszahozhatatlan…
EPILÓGUS: Szokásom pár szót fűzni még a történeteimhez. Ne essetek kétségbe fiatal, tapasztalatlan olvasóim. Egészséges egoizmusom, önzésem, ravaszságom azért nem hagyott cserben, minden lelki trauma nélkül, úsztam meg ezt a kis malőrt. Pótcselekvésként a házban lakó másik ügyvéd hozzám illő korú lányával, fordított előjellel, rendbejöttek a dolgok. Ő csak csókolódzni pettingelni akart, de nekem sikerült rá, és később az életben még sok más lányra, nőre ráerőszakolni az akaratomat. A végső tanúság talán az lenne, hogy a szerelemben nem is lehet veszíteni, ott a vereség is fél győzelem. Ebben a versenyben jól-rosszul, de végig kell futni a távot és nem az eredmény, csak a részvétel a fontos!
Legutóbbi módosítás: 2010.04.08. @ 12:28 :: Csomós Róbert
