Gyárfás élete kiegyensúlyozott mederbe terelődött új munkahelyén. Sokat és szívesen dolgozott. Így aztán rákaptak és hívták mindenfelé — kultúrcsoportba, tudományos brigádba, szakmai bizottságokba. Ibolya is – úgy tűnt — jól megtalálta a helyét a konzervgyárban és kicsi Gyárfás is, mivel kinőtte az óvodát, több-kevesebb lelkesedéssel gyürkőzött neki az iskolai kihívásoknak.
Egy különös beszélgetés adott váratlan fordulatot az életüknek.
— Beírattam a gyereket az iskolában működő asztalitenisz szakkörbe — kezdte egyik este Ibolya. — Azt mondja a tornatanár, tudod, aki most jött ide hozzánk, hogy tehetsége van kicsi Gyárfásnak a sporthoz.
— Jól tetted! — válaszolt a férfi egykedvűen.
Fáradt volt az egész napi munkától és csak félig jutott el a tudatáig, miről is beszél az asszony. Előtte való éjszaka ügyeletes is volt, és a fáradtság most tört ki rajta. De nem akarta Ibolyát megbánta az érdektelenség látszatával, inkább hagyta, folytassa.
— Figyelsz te, egyáltalán?
— Igen! Persze. Mondjad csak.
Az asszonyból folyt a szó. Alig tudta abbahagyni. Gyárfás nem értette a lelkesedés okát, de nem érzet magában erőt most, hogy a dolog végére járjon. Inkább egy jó éjt puszival végét vetette a beszélgetésnek.
Így ment ez hétről hétre. Heti háromszor edzés. Ibolya minden alkalommal elkísérte a kicsi fiát és megvárta, amíg letelik az óra, és utána haza, tele lelkesedéssel, hogy milyen jól halad a gyerek, hogy milyen ügyes a tanár, mennyire bíztatja, ösztökéli újabb és újabb gyakorlatok, fogások, ütések elsajátítására. Hogy csak öt gyerekkel foglalkozik, de az anyukák nem maradnak ott, elég, ha Ibolya marad és segít a kicsiknek felöltözni, cipőt váltani, mire értük jönnek. És Ibolya maradt szívesen…
— Te, Gyárfás! — szólította meg a kollégája egyik reggel. — A feleséged az iskolában is vállalt munkát?
— Hogyhogy?
— Hát, minden délután látjuk odaigyekezni.
— A gyereket viszi asztalitenisz edzésre.
— Értem…
Gyárfás nem méltatta különösebb figyelemre ezt a megjegyzés, és el is felejtkezett volna róla, ha másnap egy másik munkatársa nem teszi fel szinte ugyanezt a kérdést. S a hét folyamán is még néhányan. Eleinte bosszankodott, hogy mit akarnak tőle, de később kezdte kellemetlenül érezni magát. Különösen, mivel Ibolya kerülni kezdte a bizalmas együttléteket.
— Valami baj van? Bánt valami? — kérdezte inkább aggódva, mint gyanakodva.
— Baj? Nem, nincs semmi baj — válaszolta egykedvűen az asszony.
— Mégis látom, valami van, mert megváltoztál.
— Te változtál meg! — csattant fel Ibolya. — Egész álló nap odavagy, csak este látlak, s akkor is a Mari néni visszereiről, vagy a Pista bácsi asztmájáról értekezel. És még azt kérdezed, mi bajom van?
— Mit kiabálsz? Nem akarok vitát, veszekedést, csak egy egyszerű dolgot kérdeztem. És aggódom érted, értünk.
— Ó, a gondos férj!
— Ha már itt tartunk, kérdezem, hol vagy órákon át minden délután?
— Miii? Te most engem elszámoltatsz? — sikoltotta.
— Nyugodj meg, nyugodj meg!
— Hogy nyugodjak meg, mikor elszámoltatsz az időmmel, amiért a gyermekünket viszem edzésre. Egyszer el nem jöttél megnézni, hogyan halad, milyen odaadóan dolgozik. Az edzője, a tornatanár nem győzi dicsérni, bíztatni.
— Jól van. Ne veszekedjünk! És bocsánatot kérek, hogy megbántottalak.
Ennyivel nem simultak ugyan el az indulatok, de mindketten elcsendesedtek, és magukban fortyogva várták, hogy oldódjon a feszültség. Napokba telt, amíg a vihar korbácsolta hullámok elcsitultak, s újra sima víztükör csillogott életük taván. Hosszú időn keresztül a békés egymás mellett élés példaképei voltak. Gyárfás is rávette magát, hogy kísérje el a fiát az edzésekre, ha idejében hazaért a munkából. A gyerek valóban ügyesen kezelte az ütőt, és mikor nem rajta volt a sor, a bordásfalon lógott, tornázott nagy élvezettel. A tornatanár nem tett rá különös benyomást. Visszafogottan viselkedett, de ha Gyárfás ránézett, mindig elkapta a tekintetét, ami kissé zavarta a férfit. Többször is elment az edzésekre, de valami kimondhatatlan feszültség vibrált minden alkalommal a levegőben, közte és a tanár között.
— Nem akarsz te is teniszre járni? — kérdezte Ibolya egy nap.
— Hát, ez meg hogy’ jutott eszedbe?
— Viktor, tudod a kicsi Gyárfás edzője mondta, hogy helyrehozták a teniszpályát, és lehet odajárni. Ő majd segíti a kezdőket. Tenisztréneri képesítése is van.
— Van is nekem ilyesmire időm!
— Ne legyél már ilyen merev! Lazíts, s gyere ki a teniszpályára. Kell ennyi kis testmozgás neked is.
— Vasárnap is lehet?
— Szóval kijössz?
— Na, nem ígérek semmit, de…
— Holnap megy a megyeszékhelyre Viktor, és megmondom, vegyen nekünk is teniszrakettet meg labdákat.
— Legyen — egyezet bele a férfi.
Vasárnap délelőtt ott voltak mind a hárman a pályán. Kicsi Gáspár a többi gyermekkel hitványkodott a pálya szélén, s a szülök elnéző mosollyal figyelték őket. Szépen sütött a kora nyári nap, a pingpongasztalt is kihozták az udvarra az apróságok nagy örömére és mindenki jó kedvűnek látszott.
Viktor, a tenisztréner most is éppen olyan feszülten, zavartan viselkedett Gyárfással, mint az előző alkalmakkal, s ez most fel is tűnt neki. Elhatározta, hogy kicsit utána érdeklődik ennek az alaknak. Fiatal, jóképű, sportos. És mégis valami nincs rendben körülötte. Megkezdődött az oktatás, és megfeledkezett az egészről. Meglepődve tapasztalta, hogy tetszik neki ez az egész. Pedig soha nem vonzották a labdajátékok, de ez valahogy más.
— Hű, ez jó volt — szólott, mikor félórás ütögetés után szünetet tartottak.
— Szóval tetszett? — kérdezte mosolyogva Ibolya.
— Mi az, hogy! Köszönöm, hogy rábeszéltél. Magamtól el nem jöttem volna!
Ettől kezdve ez lett a vasárnapi program, ha csak nem kellett hétvégén ügyeleteznie. Tűrhetően megtanult teniszezni, de nem verte nagydobra újabb kedvtelését, nem akarta, hogy gúnyolják. Abban a közegben „úri passziónak” tartották, nem sportnak a teniszt. Így is elnevezték a háta mögött „tenisz dokinak”. Akkor tudta meg, hogy mégis gúnyolódnak vele, amikor a kisfia rákérdezett:
— Apapapa! Mit jelent a tenisz doki?
— Hol hallottad ezt? — kérdezett vissza.
— Az iskolában mondták a többiek, hogy te tenisz doki vagy. Ne haragudj rám, de tényleg így mondták. Ez valami rossz?
— Nem rossz, kicsikém. Csak olyan gúnyolódás, csúfolódás. Nem kell érte megharagudnod a barátaidra.
Úgy mondják, és igaz, hogy minden csoda három napig tart. Az emberek hamarosan megfeledkeztek a doktor sportszenvedélyéről. Került más, újabb pletyka téma. Gyárfás pedig egyre szívesebben járt a pályára. Ahogy kezdett jobban játszani, úgy nőtt a kedve is. Már más napokon is igyekezett időt szakítani egy–egy rövid menetre. Nyáron, a hosszabb nappalokat kihasználva a játékosok sötétedésig ütögettek.
Egyik ilyen nyári szürkület idején a gyerekek még javában pattogtatták az udvarra kitett asztal felett a kis fehér labdát, s a felnőttek hevesen vitatkoztak egy szerva érvényessége körül, amikor Ibolya belibbent a szertár hátsó ajtaján. Azt gondolta senki nem látja, de tévedett, mert vizsla szemek követték egy idő óta minden mozdulatát. Na, nem ellenséges szándékkal. Ó, dehogy! Csak baráti érdeklődésből — de pletykaéhesen! Perceken belül a pályán levő társaság már nem a szervát tárgyalta, hanem a sokkal izgalmasabb témát. Ibolya és a tornatanár esetleges románcát.
— Ti meg mit pusmogtok? — fordult hozzájuk a most ékezett. — Mintha Ibolyát hallottam volna emlegetni.
— Csak vitatkozunk, beszélgetünk a legutóbbi szettről.
— Mondom, Ibolyát hallottam!
— Félreértettél valamit! — ezt egy rövidre nyírt hajú, kerekképű fiatalember mondta.
— Ki mondta? — kérdezte provokáló hangon Gyárfás.
— Én! — döngette meg a mellét.
— Akkor nem mondta senki!
Pillanat alatt szétválasztották őket, mielőtt idejük lett volna egymást megütni. Lefogták mindkettőjüket, s most dühösen méregették egymást. Gyárfás nem is tudta magáról, hogy ilyen érzékenyen érinti a felesége nevének emlegetése férfitársaságban. Valami trágár, beteges dolognak érezte, és végtelenül feldühítette.
— Nézz be a szertárba, doktor! — sziszegte a kefefrizurás.
— Mit beszélsz, nyavalyás?
— Menj csak oda, de siess, nehogy kirepüljenek a madárkák.
Újból neki akar rontani, de szorosan fogták.
— Engedjetek, nézzem meg, igaz-e, amiről ez a féreg karattyol.
Elengedték, de elibe álltak, nehogy újból egymásnak essenek. A doktor pedig elindult a szertár felé. Fagyos csend kísérte a lépteit, még a kerítés bokrain csivitelő verebek is elhallgattak. Ahogy az ajtóhoz ért, megborzongott, majd hidegverejték ült ki a homlokára. Aggodalom, félelem és szégyennel vegyes érzések kerítették hatalmába, de indulatát visszafogva halkan nyitott be a helyiségbe. Zárt és üveges, barnára festett, ormótlan szekrények sorakoztak kétoldalt, és a terem túlsó végén egy íróasztalnál ott állt a tanár. Egy teniszütőt nézegetetett, forgatott a kezében. A zajra felnézett, aztán továbbra is a kezében levő tárgyra szegezte a tekintetét.
— Hol van a feleségem? — kérdezte fojtottan Gyárfás.
— Most volt itt — válaszolta a kérdezett és most sem emelte fel a tekintetét —, ezt az ütőt hozta, húroztassam újra. Azt mondja, meglazult, és azért nem sikerülnek az adogatásai. A kezdők kifogása — tette hozzá halvány mosollyal a szája sarkában. — Egyébként épp az imént ment el. Hogyhogy nem találkozott vele?
— Azért mert még nem mentem el! — hangzott az ajtó felől Ibolya csengő hangja.
Gyárfás megperdült. A felesége mosolyogva jött közelebb.
— Itt voltam a vitrin előtt, s a felaggatott raketteket nézegettem, melyik jobb márka. Mikor bejöttél, úgy elmentél előttem, rám se nézve, hogy szóhoz se tudtam jutni.
— Bocsánat! — fordult az ember a tenisztréner felé és közelebb lépett az asszonyhoz.
— Értem jöttél, kedves? — karolt bele Ibolya és az ajtó fele indultak. — Menjünk, szóljunk a gyereknek, hogy hagyja abba a játékot, hisz látni sem lehet már a labdát.
Ebben a pillanatban minden összezavarodott Gyárfásban. Előbb a féltékenység ádáz fúriái szaggatták, most pedig Ibolya kedves, ártatlan tekintete nyűgözte le. Elszégyellte magát előbbi heveskedéséért, s ezt mindjárt jóvá is akarta tenni.
— Szóljunk neki hát, és menjünk be a fagyizóba, meghívlak benneteket egy csokoládés kehelyre.
— Én csokis-kávésat kérek! — kiáltott fel Ibolya lelkendezve.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: dr Bige Szabolcs-
