Hófehér kartonból hajtogatták szerető kezek papírcsónakká.
Az öböl — ahová letették — nyugodt, csendes volt.
Kegyes volt hozzá az idő, a nap szórta áldásos sugarait. Langyos, tiszta víz hátán ringatózott, gyenge fuvallat ölelgette, óvatosan vitte, terelte ide-oda a biztonságot nyújtó partközelben.
Néha látott nálánál nagyobb csónakokat, még igazi hajót is, de soha nem irigykedett rájuk. Sejtette, hogy messziről jönnek és messzire visz az útjuk, olykor előbukkannak hirtelen, aztán eltűnnek a láthatárról. Ki tudja azt, hova…?
Előfordult, hogy erősebb szél járt arra, olyankor igyekezett a nádas felé, ott védelmet kapott mindig, míg újra elcsendesül a víz felszíne.
A végtelen kékséget félelemmel vegyes tisztelettel csodálta. Ha a szellő elbóbiskolt a déli hőségben, ő olyankor egyhelyben álldogálva eltűnődött, mi is lehet az öblön túl? Kicsit vonzotta, kicsit taszította az, az idegen világ. Furcsa érzelmek kavarogtak kis papírszívében. Tudta, hogy helytelen sóvárogni valami ismeretlen után, hiszen neki olyan jó itt.
Rendszeresen erre járt egy messziről jött, erősebb szél, és mindig a fülébe suttogta: „Gyere velem, nézd azt a hatalmas vizet, az ám az élet!”
A kis csónak csak legyintett, és boldogan ringatózott a sekély öbölben.
De éjjelente sokat álmodott arról az ismeretlen világról.
Vitte, repítette a szél, olyankor szabadnak érezte magát.
Már előfordult nappal is, hogy vágyakozva meredt a messzi idegenbe.
Kis szellő barátja hiába óvta, védte, terelgette, már nem okozott ez akkora örömet neki. Egyre csak leste, várta a messziről jött szelet, aki továbbra is győzködte, szánja rá magát, menjen vele a hosszú útra.
Egyik nap aztán nem is kérette magát tovább, amikor a csábítója arra nyargalt. Az öböl nagy víz felőli részén várta, és társául szegődött.
Repült, repült, vitte a szél, amely egyre erősödött a nyílt vízen.
A kis csónak élvezte a sebes száguldást, szinte boldognak érezte magát. A nagy víz még sokkal szebb volt, mint ahogy azt álmaiban látta. Gyönyörűen sütött a nap, és mindenütt csak kékség… kékség.
„Ez valami csoda, de jó, hogy eljöttem abból a fülledt öbölből.” — mondogatta magának.
Ez a szabadság, ez a friss levegő, ez a végtelen víztömeg egyszerűen elkápráztatta.
Ám egy idő után még inkább erősödött a szél, a tükörsima vízfelszín is egyre hullámosabb lett. Kicsit aggódni kezdett a csónak, és igyekezett ügyesen siklani a habok között. A kékség egyre sötétebb lett körülötte, és felhők takarták el a napsugarat. Kétségbeesetten nézett körül, sehol egy védelmet nyújtó öböl, sehol egy nádas, ahova be lehetett volna húzódni.
A hullámok egyre magasabbra csaptak fel körülötte és ő már nem táncolt boldogan a hátukon, hanem az életéért küzdött. Hiába kérte szél barátját, vigyázzon rá, segítsen neki, az már nem törődött vele, fékezhetetlen őrjöngéssel száguldozott, és korbácsolta egyre magasabbra a víz felszínét.
A kis csónak mérhetetlen csalódást érzett. Cserbenhagyta őt a szél.
Tudta már, hogy nagyot hibázott, amikor engedett a csábításnak. Rádöbbent, nagy árat fizet a rossz döntésért, hogy elhagyta a biztonságot nyújtó otthonát. Talán az életével fog fizetni könnyelmű kalandvágyáért.
A nagy víz immár részegen hányta habjait, és a szél őrült kacagással süvített.
Újra és újra átcsaptak felette a hullámok.
Még képzeletében felötlött előtte a kis öböl a védelmet nyújtó nádassal, amikor azt érezte, itt a vég. Hatalmas hullám közeledett… aztán minden elsötétült.
Amikor a nap első sugarai köszöntötték a nagy kékséget, a kis csónak feleszmélt. Kegyetlenül megtépázta a vihar, mindene fájt. Fájt a teste, de még annál is jobban fájt a lelke. Üresnek, kifosztottnak és nagyon magányosnak érezte magát.
De ekkor, mintha valaki megsimogatta volna a fájó tagjait. Jó barátja a szellő eljött érte, megkereste és gyengéden terelgette vissza a biztonságot nyújtó otthon felé.
Milyen hálás volt a kis csónak! Hát még sincs egyedül! Van egy igaz barátja, akihez ő hűtlen lett, de aki a bajban nem hagyja cserben. Nagy tanulság ez neki.
Szerencsésen visszaértek az elhagyott öbölbe. A nádak hívogatóan hajlongtak felé, jöjjön pihenni, gyógyulni a védelmet nyújtó sűrűbe.
Nagy szüksége volt rá, ezer sebből vérzett.
Bár szerencsésen visszatért a nyugalmas otthonba, és sebei lassan begyógyulnak majd, de tudta, soha többé nem lesz már olyan boldog, mint azelőtt volt.
Valami örökre elmúlt.
Lelkébe befészkelte magát a bizalmatlanság.
De azt is tudta, hogy soha többé nem enged az ismeretlen csábításnak, és nem lesz hűtlen eddigi életéhez, otthonához, mellette kitartó társaihoz.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.02. @ 17:00 :: Fitó Ica